Az ajtó nyikorogva nyílott ki.
Mikor lenyomtam a kilincset, halk, semmivel sem összetéveszthető csilingelés csendült fel a porillatú helység távoli sarkából.
Oly ismerős, és annyira tiszta volt a hangja, mintha angyalok szólaltak volna meg a Mennyek bejáratában.
Beléptem nem keltett nagy ovációt.
Sőt, az asztal mögött ülő idős, őszes bozontú férfin kívül senki sem reagált megjelenésemre. Ő sem vitte túlzásba. Érdeklődés nélkül pillantott rám homályos szemüveg lencséin keresztül, majd visszatemetkezett a kopott borítójú régi könyvbe, amit valószínűleg már az érkezésem előtt órákkal kezdhetett el.
Kimért lassúsággal indultam le a nyikorgó falépcsőn.
Ahogy lépésről lépésre sétáltam befelé, úgy nyelt el az alant terjengő félhomály. Akár ha sűrű erdőbe vezető ösvényre léptem volna, a Baszk hegyek között.
Az illat, az a kellemes, semmihez sem hasonlítható illat, amit a régi könyvek leheltek felém a sűrűn rakott polcokról, úgy burkolt körbe akár a vándort a meleg kabátja téli éjszakákon.
De itt fény volt, a bent uralkodó félhomály ellenére.
A könyvek világítottak. Fénylettek előttem. Tartalmuk, szereplőik, és a bennük lapuló mondanivaló, a szeretet lágy szeleként áramlott felém. Azé a szereteté, amit csak az tud értékelni, aki veszett már el hosszú órákra és napokra, egy jó és izgalmakkal teli könyv lapjai között megbúvó történet végtelen sűrűjében. Azé az érzésé, amikor a könyv, magába szippant, és elragad, személyes szereplővé emelve olvasóját. Oda, hol együtt él, szenved, szeret, örül a szereplőkkel. Együtt sodródik a történettel, úgy, hogy ha rövid időre is, de megélője lesz az abban írottaknak. Valóságként látja az elé táruló tájakat, és nem csak a szíve, olykor még a lelke is érzi a történet sodrát.
Az illatok kiröppennek a betűkkel teli lapok fogságából, és akár a tavasszal áradó patak sodra, körbefonják, magával ragadják az olvasót, egy másik világot nyitva fel előtte.
Állok a sűrű sorokba rendezett kötetek előtt.
Nem tárgyakat, vagy betűkkel telerótt lapokat látok, hanem élő, mozgó, örvénylő történetek jelennek meg előttem, színes képeket vetítve a szürke falakra.
Szeretek itt lenni, állapítottam meg és besétáltam a mesék útvesztőjébe.
Lépteim zaját elnyelték a kopott szőnyegek poros rojtjai.
Csönd volt köröttem. Néma csönd. Kutató ujjaim végigsimították a sorjázó könyvek kopottas éleit.
Minden érintésemre hangok és élethűen színes képek törtek felém, felvillantva egy-egy pillanatot tartalmuk különös, örök csodájából.
Nem válogattam közöttük, csak úgy találomra, csukott szemmel érintettem meg őket.
– Dolgozni akar? – kérdezte Rejtő Jenő egyik ironikus szereplője, a távoli Afrika kies kikötőjében.
– Igen. Nem is vagyok naplopó! – hangzik a sértődött válasz a matróztól.
– Az nagy baj, de mindegy… – hallottam még mielőtt tovább léphettem volna hogy válogassak a könyvek között.
Centiméterekkel és világokkal később, egy barnás pillanatképfoszlányon, Philip Marlowe arca bontakozik ki előttem, Chandler, örök magánnyomozója, amint egy hulla fölé hajol a Los Angeles-i éjszakában, cigarettája felfénylő parazsánál.
Nincs megállás.
Suhantam a könyvek és belőlük felém áramló történetek között.
A tájfun felkapott és őrült sebességgel forgatva, elém tárult a könyvek lelke.
Radnóti sóhajt halkan a fa alatt elpihenve – mellettem alszik a tölgy alatt Fanni, s mióta alszik, annyi makk hullt a fáról… Majd a lágy női hajkorona, a költővel vész el a semmibe, helyét, Fekete Istvánnak adva át, hogy a színes képeken láthassam, hogy öntöttek ki még az őszön, a kósza vadvizek, nyomukat tétlen otthagyva a szürkéllő réteken.
Repülök, és köröttem repül minden.
Éjszaka van, előttem tűz lobog. Mellette pilóta üldögél a sivatag fázósan fagyos magányában, elém idézve Saint-Exupéry éjszakai repülését. Szavak röppennek a csillagos éjszakába, amiből csak azt hámozom ki, hogy – Hazudik, a szenvedés már-már a barátunk…
De már Párizsban vagyok. Párizsban éppen tavasz van. Tavasz, mikor virágba borulnak a sétányok fái, és a kávéházak teraszai megtelnek élettel. Az egyik asztalnál, Hemingway üldögél, előtte az asztalon kávé, áttetsző fehérbor, és egy kézirat. Ahogy elszállok felette, látom elgyötört arcát. Érzem, már harmadnapja nem aludt semmit, csak írt. Majd feldereng a cím, a sárgultan gyűrött lapokon – Vándorünnep.
A szél tovább repít, és meglátom, korunk Mesterét, Bulgakov groteszk szatírájában, ahogy Margaritát üldözi démonként, az éjszakai Orosz tájon keresztül.
Majd József Attila hangja zúg, s csak annyit lehel felém – Nagyon fáj…
Földet, sőt, leginkább szőnyeget érek az antikvárium biztonságos talaján.
– Na! Van még gőz a Sztrovacsekben? – ugrik elém Wagner úr kéken világító torzonborz szakálla.
– Gyere! – mosolyog rám, kedélyesen átkarolva, alkohol fellegeket pumpálva az arcomba, a homályos időn és téren áthatolva.
– Semmi baj, csak kapsz majd az élményeidért egy rozspálinkát a Két Piros Dugóhúzóban. – vereget vállon kedélyesen, és leporolja a kabátomat, miután felsegít a sikátor kövezetéről.
Csak a sor közepéig jutottam a könyvekkel tömött polcok között.
Behunyt szemmel szívtam magamba a foszladozó, poros papírillatot.
Ekkor vettem észre, hogy az antikvárius már nem hajol a könyve fölé. Ellenkezőleg, vénséges szemüvegén keresztül engem figyel.
Figyel és mosolyog. Mosolyog, mert rájött mivel múlatom az időmet a boltjában.
Megérezte, de szerintem látta is a nemrég volt utazásomat. Nyugodtan üldögélt tovább, és csak a szemével intett hamiskásan, szinte barátian.
– Üdvözöllek vándor a régvolt korok Ópium barlangjában. Látom betértél hozzám utazni. Utazni ott, és úgy, ahogy már oly régen nem divat e felgyorsult világban… – suttogták felém hangtalanul a néma, kiszáradt ajkak és visszazuhant saját utazásába.
Lassan közeledtem felé. Ahogy elé értem, a februári délelőttben felfénylett a kezemben tartott könyv borítója.
– Hamvas Béla, Scientia Sacra – mondta az öreg rá se nézve a könyvre.
– Viszontlátásra – dörmögte, miután elvette a pénzt, és visszasüppedt saját köyvébe.
A csilingelő ajtó áttolt a másik világba. Kinn, a józan való világ arcon ütött, a szmog jellegzetesen kiábrándító szagával.
Valóság?
Ennél rosszabb már úgysem lehet gondoltam, és míg nagy zörgéssel begördült a hetes busz a tömött megállóba, rágyújttam egy kesernyésre tömött, vékony cigarettára…
szöveg Régeni János
kép Pataki Takács Edit
emtévé
