Bélay Krisztina HÁROMVIRÁGOK

 

Három virág nőtt a mindenség kertjében.
Semmiből a semmibe.
Még akkor, mikor nem volt, senki se és semmi se.
Lettek valahogy.
Figyelték mi válik, mi hasad ebből a nincsből.
Akkor láttak születni életet.
Táplálta őket izzó szeretet.
Száradt a lelkük ha érezte az egymást kioltó villanó életet.
Össze kapaszkodva húzta őket a törvénytelen, örvény.
Egyre lejjebb,
Tenger könnyek öntözte rétre érve, eresztették bánatukból ki a gyökeret.
A felkelő nap mosolyra húzta a földet, elszakítva a őket a jajjtól.
Majd magasba fújta.
Elengedték egymást az apró levélkezek.
Sodrodtak tájról, tájra.
Vitte őket a messzeség.
Megéltek millió világot.
Percet, évet, védtelen.
Mikor volt, mikor lesz.
Pillanat az egész.
Most történt.
Holnap lesz.
Egyszer volt.
Mindig van.
Három virágok, egymásra találtok.
Akár most.
Hisz semmi más a semmi.
Nincs is valamennyi.
Ahogy az is apró semmi.
Csak épp egy lélekzet, sóhajnál is több vagy kevesebb.
A végtelen.

kép Edit Álomvilága
emtévé