Azt hiszem minket mindenki úgy ismer, hogy állandóan úton vagyunk! Van, amikor már napokkal, hetekkel előbb tervezzük azt a bizonyos hétvégét!
Olykor előfordul, hogy útközben látunk meg valamit, így biztosan máris lesz úticélunk egy következő alkalomra! Így történt ez egy igazán gyönyörű, szinte ajándékba kapott szeptemberi hétvégén is! Nem csak Nagyszeben történelmi belvárosára voltunk kíváncsiak, hanem a skanzenjére is!
Az meg csak hab a tortán, hogy a skanzenhez egy családias, erdőbe épített állatkert vezetett!
De most mindenkit valahogy a különös, ősrégi falucska érdekelt, ahogy sokasodtak a dombokon a nádtetős házacskák, mindegyik szinte virítva tetszelegve, várva a hozzá betérőket! Persze a gyerekek minden apró résbe, nyílásba benéztek, egyik követte a másikat. Látni kellett az udvart, a csűrt, a kapirgáló tyúkokat, egy-egy csinosan berendezett korabeli szobát. Kinyílott minden ajtó előttük.
És hát az ajtók…
Imádom az ajtókat! Egész gyűjteményem van belőlük, legalábbis az útjaink során lefotózott cirádás, festett, kopott, faragott ajtók képeiből.
Az ajtók, melyek betekintést adnak az ott élők mélyen bensőséges világába, apró részleteiben sejtelmes, titokzatos, mégis elzárt életébe!
Mert hát ezt mindannyian így éljük meg, becsukjuk ha magunk mögött hagyjuk a világot, s kinyitjuk, ha történetesen kíváncsiak vagyunk. Sőt! Ha be akarjuk engedni azt.
Nem csak ki- és belépésre szolgál.
Szeretem úgy megörökíteni ezeket a pillanatokat, hogy olyan világot mutasson, amilyet mi abban a szent pillanatban látunk.
A titokzatos, mélyen sejtelmes, csodával teli emberi életeket, a ház omladozó sarkát, amit a szeptemberi lemenőben lévő nap sugarai simogatnak meg!
S nem hiányozhat ebből a képből a nyár végi, falusi élet hangulatát nyújtó egynyári pillangó virág látványa sem, mely színeiben már nem pompázik, mégis tartalmasan eltöltött rövidke életét fitogtatva billegeti magát az arra sétáló előtt.
Szeretem észrevenni őket, mert a kertem is tele van velük, a látványukkal, kedvességükkel, bájukkal. Megérdemlik, hogy megcsodáljuk őket!
És az a rengeteg őszi kikerics! Kék tengerré változtatva a mohás útszéleket, a házak előkertjét. Szinte lépni sem tudunk.
Tovább sétálva láttunk még vizi- és szélmalmokat, melyek Góliátként magasodtak a szaladgáló gyereksereg fölé, és persze a fiúk azonnal felfedezték, mondjuk úgy: megrohamozták.
És láttunk kiállított szekereket, munkaeszközöket, aprócska,a gyerekek által is használható, kipróbálható malmocskákat
Leírni sem tudom mennyi élménnyel lettünk gazdagabbak!
Egy hatalmas tavat kellett megkerülni, így kilóméterben sem volt hiányunk, és mikor már kezdett elfogyni a látnivaló, akkor a nap utolsó momentumaként, a lemenő Nap sugaraiban megmártózó kékes-lilás kikericsek tömege várt ránk, és halk, a templomocska felől hallatszó zene kísérte a távolodó lépteinket.
És ez csak egy nap volt Erdélyben. Egyetlen egy!
Mélyen beivódott mindannyiunk szìvébe!
emtévé
