A meghitt érzés már elkezdődik, amikor beköszönt az igazi hideg ősz.
A lehulló levelekkel beköltözik a testembe, a lelkembe a közeledő ünnep!
Talán mert oly hosszú a várakozás, s talán véget nem érő spirituális ereje van a gondolatnak is!
Mintha tündérek lakta aprócska falvakban járkálnék, a fák lelógó gyöngyfüzérei között ezer színes csodát kutatnék…
Keresem, hogy tovább adhassam a mesét, a fahéj, ánizs és gyömbér illatú, csillogó óarany ünnep minden csodáját…
Hosszú évek alatt formálódtak, fejlődtek a karácsonyi szokásaink, de mindig átlengte egy jövőkép, valamiféle békés, meghitt konyháról, ahol fenyőágakkal díszített, kivilágított, hópelyhekkel kifestett ablakocska, girlandokkal, régi üvegdíszekkel feldíszített stelázsi, az asztal körül szorgoskodó kicsi kezecskék látszanak, melyek varázslatossá teszik a Karácsonyt, amit gyermeki gondolataimban is előre álmodtam!
Advent első gyertyagyújtásával ünnepi ruhába öltöztetem a lakást…
Tiszafa ágakból készítem a koszorúkat, s felkerülnek fokozatosan a fények…
Persze sosem kerülnek ugyanoda, de éppen ettől izgalmas!
Az igazi érték az együtt töltött idő, a közös sütögetés, az estékre hagyott lakomák, illatos, zamatos süticsodák, s az elmaradhatatlan mézeskalács díszítés!
A béke, a meghittség, a család a legfontosabb, amit magunk köré építhetünk, s ez teszi igazán felemelővé a szeretet ünnepét!
Az apró dolgok, amik körbevesznek minket, az amit elfelejtünk észrevenni…
Nagy csodákra vágyunk, pedig ott van mindennap előttünk, ott van reggel mellettünk, ott van kicsinyke, de mérhetetlen szeretettel, ragyogással a szemünk előtt!
…a mindennap kicsiny csodái,
nagyobb és titkosabb csodák…
(részlet Reményik Sándor verséből)
emtévé
