Ha egy hideg téli estén lesz két tétlen perced meleg teát szürcsölgetve a fotelben, hagyd, hogy a tudatod kilépjen kicsit a testedből, és képzeld el, milyen lehet a világ, amit ismersz, egy egészen más szemszögből.
Hunyd be a szemed, és lásd, ahogy a kopott szőnyeg helyén májusi pázsit serken nárciszokkal, a szekrények tölgyfákká, a könyvespolcok virágzó galagonyabokorrá változnak, eltűnik a plafon, hogy beengedje a magasan álló nap langyos sugarait, s halld, ahogy az óra kattogása távoli kakukkdallá csendesül. Érezd, ahogy bekúszik orrodba a föld és avar párával kevert, ibolyával fűszerezett illatát hordozó erdei szellő, lélegezz lassan és mélyeket, hogy csordultig töltsön a tavasz illúziója. Minden zöld. Minden ragyog. Minden meleg. Minden nyugodt. Engedd el a tested, és kezdj el zuhanni. Úgy, mintha egy repülőgépből ugranál ki, és lásd, hogyan rajzolódik ki az alant fekvő táj, hogy nőnek a kanyargó cérnák folyókká, a színes zsebkendők szántóföldekké, a porszemek házakká, a masírozó hangyák pedig autókká…
Egy helyben állsz, de a fák törzse lassan nyúlni kezd. Nem mozdulsz, mégis érzed, a pázsit egyre közelebb és közelebb kerül arcodhoz. Szemedre fátyol vetül, a fák koronája lassan elvész a végtelennek tűnő messzeség homályában, a fűszálak derékig érnek, már nyakig, aztán föléd borulnak, összezáródnak, akár a sűrű nádas, s ahogy mozdulatlanul zuhansz tovább, erdővé lesz a rét. A levél, amin állsz, már akkora, mint a cipőd…
Sőt, két lábbal állsz rajta…
Szinte rá is fekhetnél. Ráfekszel…
Az egyik levélér mellé, mely vastagabb, mint a karod, vastagabb a combodnál, át sem éred már igazán. Hanyatt fordulsz, hogy múljon a szédülés. A föléd tornyosuló parányi gombák napernyőkből háztetőkké nőnek, ahogy a világ tágul, Te pedig lassacskán földet érsz azon a helyen, ahol eddig is álltál, immár ezerszer kisebb lényként, a futballpályává szélesedett levél kellős közepén.
A zuhanással átléptél egy kapun, az Univerzum egy távoli csillagrendszerének ismeretlen bolygóján vagy, ahol még a fizika törvényei is másnak tűnnek. A nap szinte perzsel, érzed, tested percről perce könnyebb és aszottabb lesz, ahogy vizet veszít. Futni kezdesz a sima levélen. Aztán rájössz, hogy nincs többé sima. Göröngyökön szaladsz embermagas szőröket kerülgetve, de mégis szokatlanul gyorsan, néhány másodperc alatt eléred a futballpálya szélét. Csak ekkor veszed észre az alattad tátongó tízemeletnyi mélységet… Megállni már nem tudsz, tested tehetetlenül hullik a sötétbe. Aztán mintha lelassulna az idő. Könnyű vagy és rugalmas. Nem félsz, tudod, hogy nem fog fájni. Végül földet érsz, óriási erővel pattansz vissza a talajról, majd némi bukdácsolás és gurulás után a világ forgása újra lelassul veled. Törött csontok és sérülés nélkül kelsz fel, mintha természetfeletti erőre tettél volna szert. Leporolnád magad, de ökölnyi homokszemek tapadtak a testedre, úgyhogy a könnyed, jól begyakorlott mozdulat helyett inkább ledobálod magadról a köveket. Szomjas vagy. A nap három perc alatt teljesen kiszárított. Elgondolkozol a pocsolyán, ami alig egy méterre feküdt tőled, amikor elkezdett tágulni a világ. Rájössz, hogy a kátyúban felgyűlt esővíz már egy szinte elérhetetlen távolságban, az áthatolhatatlan dzsungelen túl húzódó végtelennek tűnő víztükör, amikor megpillantasz a közeli mohalevélkén egy harmatcseppet. Egy harmatcseppet, ami akkora, mint te magad, és szinte tökéletes gömb, nem folyik szét, hogy leszivárogjon a homokrögök között a mélybe. Hívogat, te pedig közelebb lépsz és mohón belemártod a kezed, hogy csillapítsd a szomjad, de a gömb úgy vonz magához, akár egy óriási mágnes egy páncélos lovagot. Eltolnád magadtól, de képtelen vagy, már fel is szippantotta tested a felszínére. Kapálózol, de csak annyira futja, hogy az egyik karod teljesen magába zárja a víz. Minden izmod megfeszül, mind hiába. Lábad nem talál fogást a talajon, tehetetlenül kifeszülve próbálod elfordítani a víztől az arcod, hogy kapj némi levegőt, amikor váratlanul két hatalmas karomban végződő, éjfekete láb tüskéi sodorják el a mohácskát. A harmatcsepp lehullik, a láthatatlan vonzerő megtörik, a víz pedig pillanatok alatt tűnik el a homok kvarckristályai között. Újra szabad vagy, és hálát rebegsz annak a bogárnak, amit megvetettél, és bármilyen más helyzetben el is tapostál volna. A bogárnak, ami annyira apró, hogy semmi jelentőséggel sem bírt számodra. A bogárnak mely mellett most eltörpülsz, és ügyet sem vetve rád robog tovább…
Ennyi épp elég egy szokatlanul barátságtalannak tűnő világból. Egy kicsit jó benne elmélyülni két percre, átérezni, milyen lehet az élet olyan jelentéktelen porszemként, amely számára egy fa meghódítása túltesz bármilyen Himalája expedíción… Számomra most jöttek el azok a hideg téli esték, amikor a képeimet visszanézve kicsit átélem mindazt, amit egy egymilliméteres élőlény átélhet a talpunk alatt rejtőző univerzumban. Igyekszem majd bemutatni mindazt a csodát, illetve azt a perspektívát, ahogyan ezek a parányok látják az őket körülvevő világot…
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
