Az út lassan, szinte kimérten vezeti a lábam a késő őszi, aranyban játszó, fákkal szegélyezett dombok között.
Lábam alatt zizegve morzsolódnak egymáshoz a lehullott levelek, és az áthatóan tiszta levegőt megtölti az a semmihez sem hasonlítható fűszeresen rothadó illat, mely október derekát, és a közelgő téli elmúlást hozza hírül minden élőnek.
Már vagy három órája sétálok nyugodtan a fák árnyékában.
A késő délelőtti Nap, olykor szembe mosolyog velem, áttekintve a kopaszodón árválkodó ágak, vöröses-barnás sűrűjén.
Türelmes, kimért és nyugodt itt az ősz.
Oly türelmes és oly nyugodt, mint a lépteim az ösvényen. Méterről méterre és lépés-lépés után. Nemcsak a lépteim, de én magam is megtelek a késő őszi táj minden nyugalmával, és lassan elsimul bennem minden kósza, ideges rezdülés, amit még nem tudtak lesimitani rólam, az előző napok hosszú kilométerei.
Szeretem a sétát és élvezem minden léptemet az úton.
Lehet, hogy a kor hozta ezt nálam. Arcom elé húzott sálam mögül nagyot szippantok a friss levegőből.
Lehet. Bár szerintem nem csak a kor. Inkább azok a dolgok és érzetek, amik a korral egyre jobban megérnek bennem.
Az erős vágy arra, hogy napjaim minél nyugalmasabban, békében peregjenek le, az örök idő, végtelen homokóráján.
Annyi izgatottan elmúlt év, oly sok átrohant munkahely után, jólesik megpihenni.
Élvezem lépteim zen zizegését avarban.
A múlt őrjöngő vágtatását, rohanó tenni akarását, felváltotta bennem a kellemesen lassú, kimért séta, mely bearanyozza a jelenemet.
A kor tehetne erről?
Csak a megélt kor?
Érzem tévedés lenne mindent az elmúló évek, és a fiatalság elröppenésének számlájára írni. Inkább arra gondolok, hogy ez a legtermészetesebb sebesség, amiben létezni és élni lehet. Nem az, amit a rohanó világunk ránk kényszerít.
Repülünk hangsebességgel, száguldunk vonattal, vagy autóval, metróval és űrhajóval, mint ha fel szeretnénk gyorsítani köröttünk mindent, hogy többet és még többet, hamarabb láthassunk, élhessünk és érezhessünk.
Elsuhanunk, elszáguldunk. Közben lemaradunk a lényegről.
Mellettünk az élet, és mi nem vagyunk benne. És ha visszatekintünk, észre sem tudjuk venni a lényeget.
A lényeget, ami mi magunk vagyunk.
A lényeget, ami a lelkünk és annak természete, a természetes sebességet. Mikor a lélek és az élet az emberbe költözött, még nem voltak vonatok, rakéták, űrrepülők, amikkel itt a földön manapság közlekedünk.
A természetes sebesség az volt, amit a lábunkkal meg tudtunk tenni. A távolság, amit meg tudtunk tenni, az volt, amit az ember lába és a lélek elbírt.
Nem több, és nem is kevesebb.
Menet közben látott, érzett és tapasztalt mindent, mi körötte élt, és elterült. Érezte a virágok és az ősszel rothadó avar illatát, érezte a tavaszi Nap első simítását, épen úgy, ahogy a vihart, a szelet és csepergő esőt. Ott volt. Ott és abban ahol épen volt. Nem máshol.
Csak és kizárólag a jelenben, a most-ban, az ott-ban. Nem volt kiút, és nem is igazán kereste azt. Megélte.
A séta, a gyaloglás nyugtat.
Megnyugtat, hisz visszalassulok magamhoz, a bennem élő lélekhez, és Istenhez. Feloldódok közben, és visszanyugszom oda, ahol jó, ahol minden természetes.
Érzésem szerint ez az embernek a legkedvesebb sebessége.
Nem a száguldás, ahol elvész minden apró, de szerethetően fontos részlet, ami örömforrása minden léleknek.
Mert fontos és jó dolog menni.
Menni, csak menni. Összeolvadva mindennel, menni és nyugodtnak, újra embernek lenni!
Az őszi eső, első cseppjei, szitálva hullottak az arcomra, és a hűvös szél, csintalan gyermekként csiklandozva bújt be pulóverem apró réseibe.
A felhők felettem kékből, lilába váltva torlódtak fel, jelezve a vihar közeledtét, és hogy, már közel járok az óceánhoz. Nem baj, gondoltam. Semmi sem baj, hisz megyek és út van a lábam alatt. Még az sem baj, hogy az eleredő eső, nyugodt, kimért ütemben kopogott kopasz fejbúbomon, akár a lépteim az ösvényen eltenyésző köveken.
szöveg Régeni János
kép Pataki Takács Edit
emtévé
