Ülök a sötét nézőtéren.
Gondolatok kavarognak bennem, akár a felhők a borús égen. Nem tudom mi vár rám, de érzem, ahhoz, hogy befogadhassam a következő egy órás előadást, ki kell tárnom a lelkem legzártabb ajtajait is.
A színház misztérium, ami mindig befolyásolta az emberek életét, aktuális gondolatait.
Varázslatos hely, ahol a néző, feloldódhat a történetben. És szépségét méginkább felerősíti, hogy mindenki mást érthet és érezhet ki ugyanabból a darabból.
Méginkább így van ez a monodrámáknál, mert itt a színész társai lehetünk az előadás alatt, és áldott esetben, ez a varázslat velünk marad az előadás után is.
Most, miközben “A SZUBRETT ÁLMÁ“-nak kezdetére várok, szinte a bőrömön érzem a színház vibrálását.
Nincs túl sok időm a gondolataimra, mert a színpadon feltűnik a szubrett, és a történet azonnal magával ragad.
Vicces és komoly egyszerre, öniróniával gúnyolja ki korunk valóságát és repít el minket annak tragédiába hajló bonyolult gondolataiba.
Pedig nem bonyolult a téma.
Alapja a hit.
Hit abban, hogy van még varázslat az oly sötét huszonegyedik században is, és a csoda, az álmok csodája, ugyanúgy működik, mint századokkal ezelőtt.
Persze korunk mocska, az emberi gyarlóság, irigység és kapzsiság, mindent megpróbál eltakarni és bemocskolni, de az álmok szerencsére tisztára mossák az erre fogékony lelkeket.
A szubrett az öltözőjében érzékeny rezdülésekkel ujjong, és törik össze élete monológja közben, melyet húsbavágón, eleven erővel tár a nézők elé.
Játszik.
Játszik az érzésekkel, majd szavain, játékán keresztül velünk is. Hatalmas hévvel mesél az oly komolyan vett életről.
Játszik a rémesen lehúzó érzésekkel, amiken oly keserűen kacag, hogy kihűl körülötte a levegő, de a következő pillanatban – amikor lelkesül valamiért – hévvel árasztja felénk a forróságot.
Általa betekinthetünk a kulisszák mögé.
Nemcsak a színpadi kulisszákat tárja fel, hanem az élet kulisszáját. Beenged minket az emberi gyarlóságok, ostoba, sekélyes érzések közé. Századunk családi élete és apró drámái körvonalazódnak. Furcsa operett helyzetek, és életminták útján vezet minket a mesék tökéletes párja felé, úgy, hogy közben lerántja a leplet az idealizált tökéletességről. Megértjük, hogy nincs mesebeli fehér herceg talpig lófarokban, de van – lehet helyette – hozzánk kapcsolódó, nekünk tökéletes társ.
Teszi ezt a operettek könnyedségével, táncos léptekkel, karikírozott, zene nélküli zenei betétekkel.
Furcsán disszonáns szövegeket hallunk, amikre a zene miatt sosem figyeltünk oda. Most muszáj, és ez vicces, de ugyanakkor megrendítő élmény.
Mind az író-rendező PÁLFALVI DOROTTYA,
mind a színésznő TALJÁN VIOLETTA
lenyomatot hagy a lelkünkben.
Az egész előadás olyan, akár egy érzelmi hullámvasút, folyamatosan lent és fent között liftezve röpülünk, zuhanunk, miközben hol simít, hol arcul csap. Egyetlen pillanatra sem tudjuk kivonni magunkat a hatása alól. Magáról beszél, de közben végig tükröt tart elénk. Groteszk, de sohasem bántó. Vele sírunk és esetlen báján nevetünk, a vicces dráma, vagy drámai vicc, egésze alatt.
Talján Violetta játéka, magával ragadó.
Energiái, röpítenek minket, folyamatosan fenn tudja tartani a közönség érdeklődését.
Az előadás minden pillanata aprólékosan kidolgozott. A történet sodró, észrevehetetlen az idő múlása.
Tudatosan megkomponált a jelmezek színvilága is. A vöröstől, a csillogó aranyig, a színek keretet szolgáltatnak a darabhoz.
A szubrett az öltözőbe fiatal, hétköznapi nőként érkezik, és a szemünk láttára válik belőle lehengerlő, csábító díva. Ahogy bevon minket a történetbe, részesei leszünk hangulatainak, életének, vele együtt repülünk fel, és együtt bukunk alá érzelmi mélységeibe. Bőrünkön érezzük a drámát. Mindeközben emberi és szerethető, nem rugaszkodik el a valóságtól.
Be kell látnunk, kellenek az álmok, hisz ezek adnak célt, és inspirációt, hogy életünk igazi, élhető életté tudjon válni.
Fő üzenetként elhangzik az elcsépelt mondat is – “minden a hitünkön múlik” de valahogy a szubrett szájából ez is őszíntén és meggyőzően hat.
Majd a varázslat, ahogy elindult, úgy szűnik meg hírtelen, a szubrett kilép az öltözőből, a színpad sötétbe borul.
Még csendben, lélekzetvisszafojtva várjuk, hátha tovább pereg a történet, de legbelül tudjuk, ezt már nekünk kell folytatni, a saját életünkben.
Felkavaró érzések…
Gazdagabbak lettünk, vele és általa.
Hiszem, hogy tovább is hat ránk, ha szeretnénk. Ha beengedjük a darabot és a Szubrettet a szívünkbe és az álmainkba…
bemutató 2017. November 26.
helyszín: MOHA Mozdulatművészek Háza
szöveg Régeni János
kép Németh Botond
emtévé
