Játszmák

 

Sokat játszunk hamisan mostanában.

Sokat és nagyjából bármilyen körülmények között képesek vagyunk rá. Oly sok lehetőséget használunk erre, hogy szerét, számát sem tudjuk már.
Játszunk az életünk minden rétegében. Játszunk a munkánkban és a szabadidőnkben, a családon és az emberi kapcsolatokon belül is.
Nem is lenne ezzel baj, ha mindezt, a gyermeki önfeledt játszadozást, az élet vidámsága és bohókás huncutsága, vagy a szeretet fonná át és a cél nem komoly, életekre kiható következményekkel járna, hanem csak gyermeki játszadozás maradna. De sajnos nem így van.

Nem is játéknak hívnám már.

Inkább játszmáknak. Játszmáknak, aminek a tétje életekre tud kihatni és sorsokat változtat meg. Akár teljes családokét is.
Ezek a játszmák mára, úgy szövik át a mindennapjainkat, ahogy a pók szövögeti hálóját, az állatokkal teli hodályok rejtett sarkaiban, a biztos áldozatok, megnyugtató reményében.

Nem véletlenekbe kapaszkodik a pók sem, mint ahogy mi sem, amikor önként és dalolva nyújtjuk lelkünk szilárd fogódzóit, a nyálkásan tapadós és mindent lehúzó játszmáknak, örök játékszerül.

Játszmákat játszunk akkor is, amikor a munkahelyünkön és a társadalmi környezetünkben próbálunk igazodni, vagy helyezkedni és akkor is, amikor a magánéletet élünk.

Nem tiszta érzelmek és érzések mentén élünk és kommunikálunk.

Meggondolások és érdekek mellett érvényesítjük hamis gondolatainkat, létünket. Véleményünket az érdekek és az életben való látszatunk határozza meg és nem az igazi gondolataink. Hisz ezek mentén és azt felvállalva, nagy valószínűséggel elnyelne minket a többség, szennyes hazugsága, cukrosan ragadós tengere.

Persze, mindig van választás.

Én is ebben élek napról napra. Látok, tapasztalok. Társbérletben élek az ilyen emberekkel és szituációkkal. Nem érzem otthon magam ilyenkor, de látom felfogom és próbálok lavírozva életben maradni.
Lavírozva, de nem elmerülve benne. Csak annyira teszem és csak akkor, ha a muszáj követeli és úgy, hogy mindvégig őrizgetem magamban, az igazi valómat.

Nem könnyű.

Mégpedig azért nem, mert aki másságával kitűnik a nagy tömegből, azt könnyen eltaposhatják, a másik oldalon számosan összegyűltek. Ilyenkor van úgy, hogy tettetni kell, miközben belül őrzöm a tiszta lángot, az igazat.

Korunk emberei és szituációi, nem viselik el a kimondott igazságot és a szabad véleményeket.

Sem a hétköznapokban, vagy a munkában, de a párkapcsolatokban és családokon belül sem elfogadott már.
Persze értem én, hogy az igaz szavak nem mindig kellemesek a tartalmuknál fogva, de azt viszont minden nap tapasztalom, hogy a mézes-mázosan kimondott álságosan szép szavak, csak nagyon ritkán igazak.

Látom, hogy vált életünk részévé, a tettetés, hazugság és a játszmák egymásba fonódó, kibogozhatatlan hálózata, ami gúzsba köt és fogva tart minket, egész éltünkben.

Elfelejtettük igazi lényünket a sok szerep között. A legtöbb ember, már nem s emlékszik rá, milyen is volt gyermekkorában őszintének lenni.

Legtöbbünknek, csak egy felhordott máz és szerep lesz az egész élete.

Nem kialakult jellemek jelennek meg, hanem becsontosodottan hamis lelki mimikrik. Az életet nem éljük és megéljük, minden tanulságával együtt, hanem eljátszásra váró szerepek között válogatunk, suta kezekkel, vakon.
Mindez azért lehetséges, mert a gyermekkori játékokat, hibásan értelmezve, nem önálló jellemek alakulnak ki, hanem előre kódolt és megszerkesztett áléletek. Pedig a gyermekkori játékkal, játszadozással semmi gond nincsen, hiszen a gyermekek mindent helyén tudnak kezelni. Őszintén játszadozva válnak percekre orvossá, vagy építésszé, esetleg szülőkké, mert a gyermekkornak ez a dolga. Játszva megismerni az életet, eljátszani benne a helyünket és érzéseiket.

De egy gyerek, még nyíltan és őszintén szeret, nincsen benne tettetés és hazugság.

Ha később kialakul bennük, az mind a szülők és a gyermeket nevelők hibája. Hibája akkor is, úgymond szeretetből teszik ilyené a gyereket. Hiba ez akkor is, ha az elvárásokat és felnőtteknek kialakított követelményrendszereket, azért erőltetik a gyerekeikre, mert úgymond a sikeres életre szeretnék őket felkészíteni.

De mi is ez a megígért sikeresség?

Csak illúzió. Nagy talány, hogy mivé teszik, hogyan csonkítják meg ezzel a fiatalok lelkét. Az igazság az, hogy a sok probléma és lelki elferdülés, abból származik, hogy nem a megfelelő időben éljük meg az életünk dolgait. A gyermekeknek a játék és könnyedség, a szabadság a lételemük, míg a felnőttekre a komolyabb megfontoltabb dolgok és döntések vonatkoznak és várnak. Az idős korban, újra a megpihenés lenne a természetes, ami emberi ami, lelki bölcsességgel van át, meg át szőve és véleményük irányadó lehet a fiatalabb korosztályoknak.

Ehelyett mit látunk manapság?

A gyermekeket megfosztjuk a szabadságuktól, felnőtt döntések és elvárások közé kényszerítve, felnőtt életre kényszerítjük őket.

A felnőttek, mivel gyermeki énjüket nem élhették ki, játszani akarnak és minden felelősségtől menekülnek.

Idős korunkban viszont, a bölcs megnyugvás és béke helyett, a meg nem élt életüket próbálják örökké fenntartani és utólag élni.

Nem jó ez így, sehogyan sem.

Az örök mértéktől, időben és térben utat tévesztve, görcsös szerepek között elégedetlenül és szenvedve élünk. Úgy, hogy még nem is vagyunk tudatában annak, amit teszünk.

Hogyan tudnánk visszatérni az örök, Isteni mértékhez?

Csak is úgy, hogy felfogjuk a felelősségünket és ledobjuk, vagy sebészi pontossággal leoperáljuk magunkról, a ránk nőtt és velünk élő, hibás szerepeket. Vállalva ezzel igaz valónkat, azt, hogy emberek vagyunk. Hisz, amíg ember az ember, addig tévedni fog. Fájni és hibás döntéseket fog hozni. És míg ember az ember, addig ezt beismerni, nem gyengeség, hanem a legnagyobb erő. Beismerni és ha kell – mert magunkba nem tudjuk a helyzetet feloldani -, akkor segítséget kérni.
Tanulni és mindig tanulva fejlődni.

Akkor is őszintén bele kell nézni a tükörbe, ha még oly fájó is, ami szembe néz velünk.

Ez a nehezebb út.

Hisz mennyivel könnyebb, hazudva eljátszani és belenőni, beleragadni egy szerepbe, ami nem is mi vagyunk. Játszani a keményet, ha fáj, vagy az érzéketlent, mikor a könnyeknek kéne csurognia. Vagy a szeretet elveszítése miatt, eltagadni annak létét és csonttoronyba vonulni érzéketlenül.
Meg kell ezt állítani.

Az életet nem szerepek közt őrlődve kell csinálni, hanem játszani, élni kellene.

Játszani akkor is, ha időnként elbukunk és veszítünk is olykor. Játszani jól, vagy rosszul. Hisz már gyermekként megtanultuk, nem mindig nyerhetünk. De ilyen a játék és ez benne a legjobb és szebb, ez visz előre.

Gyermeki őszinteség nélkül viszont nem megy, mert akkor az nem játék, hanem játszma…

szöveg Régeni János
emtévé