Ki itt belépsz, hagyj fel minden erénnyel

 

Helyszín: a konyha.
Félig nyitott ajtaján, felirat:
IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS!
Alatta, újabb felirat:
SZOCIÁLIS HELYiSÉG

Hely.

Hely-telen. Kissé szűkös, levegőtlenségig zárt rendszer.

Idő.

Realatív. Van úgy, hogy órákon keresztül nem mozdul, csak áll némán.

Gondolatok.

Szárnyalnak. Már ha a plafon, és az örökké üvöltő elszívó, nem állja útját.

Események.

A normális, és az őrület határán. Ez mindennapos.

Szereplők.

Mi, és mikor, ki. Na? Mikor, ki? Mi, az biztos. A többi bizonytalan eredetű.

Valóság.

Valótlanság. Teljesen elhanyagolható. Mi különben sem tudunk róla, tehát, ki van zárva.

Munka.

Sok. Sokk. Úgy érzem, lehetne kevesebb is, a felének a felénél. Vagy talán, még annyi sem.

Látogatók.

Vannak. Azok mindig vannak. Szerencsére, csak átutazóban. Ha javasolhatnánk nekik, akkor valószínűleg, többször elkerülnék, e kies vidéket. Jobb lenne úgy, mindenkinek. Nekünk főként, azt bizton állíthatom. De egy bizonyos idő, és elhangzó ostoba kérdésmennyiség után, nekik is.

Kérdések.

Hogy vagy? Sehogy? Mi van veled? Semmi?

Közjáték.

A konyhalány, Micike, jobbról érkezik. Levente, a szakács, balra el. Hangszerek. Fanfárok. Andante. Mi a szösz. Rúdtánc, rúdmixer. Hangos. Azt a rúdmixert ismerem. Csuda jó srác az a Sztrovacsek. staccato. Ez is egy szép szó. Alig dolgozok harminc éve konyhákon, és oly keveset használtam még, ezt a méltán elhanyagolt kifejezést. Staccato, ismételgetem magamban mormogva, elégedetten. Úgy ízlelgetve, mintha egy marinírozott halszelet lenne, Turbigó-módar, kétfelé vágott tojással, vörösborban párolva, kevés vajaskarottával. Pedig nem is az.

Élet.

Álmodozás. Mivel hogy, a csempék útját állják, minden normális gondolatnak, nekünk csak ez maradt. Na, jó. Normálisak, azok, sohasem voltunk. Sem mi, sem a gondolataink. A többi, néma csend. Vagyis, mégsem. Érzékeljük a külvilágot, és az elszívó, folyton dübörgő motorját, amitől olykor a saját hangunkat sem halljuk. Mindezalatt, a valótlanság teljes nélkülözése közben, a valótlan világban, az idő nem áll meg.

Kórus.

Kuss. Illetve, kóros, koros kórus, és a további személyzet, balra el. Mi még maradunk kicsit…

Állunk a konyha, gőzöktől terhes párájában, és izzadságcseppek gördülnek végig a homlokunkon, emlékeim szerint, ma már nem először.

Úgy szánkáznak le az arcunkon, hogy jól meg nem érdemelt útjukat, az orrunk hegyéről, vagy az álunkról lecsöppenve, a konyha iszamós kövezetén leljék szörnyű halálukat. Így válnak szépen lassan, az enyészet örök martalékává.
Olykor hallom, a kétségbeesett sikításukat, mialatt a mélybe vetik magukat, akár a kamikázék.
Emlékeink, és a konyha ködfátylán keresztül, feldereng, az elmúlt pár óra, felejthetetlen történése.
Pedig, ez a hajnal is, csak úgy indult, mint minden más, normalitást nélkülöző munkanap, egyforma reggele.
Felkelés félálomban. Úr Isten, még csak öt óra. Munkába be. Egymásra nézünk, még mindig félálomban. Helló, helló. Kézfogás, ölelés. Tomi, rohanás közben, magában mormog. Pörög, pörög, nem áll meg, és eltűnik a hűtőkamra felé vezető homályos térben, kezében egy felismerhetetlen, akármivel.
Állok. Nézek ki, a fejemből bambán. Felveszem a kötényem és a ritmust, bár ez, a barátom tempóját elnézve, lehetetlen küldetésnek látszik. Pörög, pörög, ismételgetem magamban a hallottakat és egy torz vigyor jelenik meg a szakálam sarkában.
Pörög, mi? Könnyű azt mondani, de eközben, a késem éle alatt, már sikítozik és vonaglik, az összes lilahagyma. Én még elvagyok valahogy, de a lilahagyma, bizton állíthatom, a pszichiáternél tölti majd a délutánját, vagy a hűtőkamra csendes magányában, halkan sírdogálva.
Munka, munka, munka. Hosszú percek telnek el így, az ásítón néma csöndben, míg mind a ketten a magunk munkáját végezzük. Olykor, felzavar minket az apátiából, egy két apróbb közjáték.
Micike a konyhalány, jobbról érkezik. Arcán értelem, vagy valami hozzá hasonló sápadozik, mint egy késő őszi rózsa. Ránézek és megállapítom, második nézésre sincsen túl jó formában. Sőt.
Srácok, elfogyott az a valami, nyafogja felénk. Mi? Mi fogyott el, néz rá Tamás is, kierőszakolt nyugalommal, ahogy egy éltes gondozónő, tekinthet az elhízottan hisztiző, agg zsiráfra, a Párizsi állatkertben, már a zárás után. Mit parancsolsz? Tudjátok, az a sárga valami, amit mindig szoktam használni a hogyishívjákhoz. Na. Az fogyott el. Most mi van, kérdezi kétségbeesetten. Nem értitek?
Értetlenül nézünk, nem túl okosan, miközben próbál közelebbi információt átadni. Ami abban a nagy fém izében szokott lenni, a hűtőben. Na, az most nincsen ott, és így nem tudok normálisan dolgozni.
Tamással egymásra nézünk, és tudjuk, így soha sem fog kiderülni, hogy mi is az, ami nincsen, és/vagy elfogyott.
Gyere, karolok belé, tetetett baráti modort erőltetve magamra, és tagoltan próbálok beszélni hozzá, hogy ő is megértse. Gyere. Mutassad meg, hogy mit csinálsz, így talán tudok segíteni. Majd együtt, megoldjuk ezt a rémesen bonyolult feladványt, nézek rá biztatóan.
Micike és én, balra el.
Óráknak tűnő percekkel később, a konyha felé vonaglok, a folyosó homályában. Sárga valami? A homlokomat masszírozom, miközben a konyha felé támolygok, és imádkozom, nehogy előjöjjön a kezdődő migrénem. Valami? Balzsamkrém, a salátához, morgom magamban, aképpen, akár egy éltes, csapágy nélküli dinamó, amelyik feladta az egész hiábavaló küzdelmet.
Mi jöhet ma még, morfondírozok, megtámasztva belülről a konyhaajtót.
Tamás rám néz, és halványan fintor játszik a szája szélén. Elmerokkant. Csak ennyit tud mondani, és megkavarja a forrongó leveseket. Igor, és egy régi mondása jut az eszembe, a beállt csendben. Olcsó munkának, híg a leve, és hosszú évek emlékei távlatából, újra beszüremlik a hangja, a gőzpárás konyhára. Vagy ha másképp szeretnéd hallani Húgocskám, közben a keze, a hátamon csattan, banánért, csak majmot kapsz.
Pufff.
Mi jöhet még ma, és a plafont szemlélem ernyedten, mintha onnét várnám a helyes választ, vagy az égi segítséget. Ekkor, még nem is sejtem, hogy a végzet, időn és téren átszárnyalva, a főnökünk képében, rohamléptekben közeledik a konyha irányába. De ahogy az adó, és a halál örök, és kikerülhetetlen, úgy mi sem tudjuk kikerülni a jövőnket, és az abban tornádóként felénk száguldó tulajdonost.
Az letagadhatatlan tény, sok közös vonásában megegyeznek, a fentebb említett elemi katasztrófával. Jön, és megy, de pokoli gyorsasággal, és mindent visz vagy felül űberel, mint, a piros hetes, az ulti nevű, szerencse és/vagy, szerencsétlenségi játékban.
Szervusztok, szüremlik hozzánk az elszívó sikításán keresztül, a méltán híres baritonja. Szerencsétlenségemre, épen ott támasztja a konyha bejáratát, ahol percekkel ezelőtt, az aznapi első rohamomat kaptam. Hogy vagytok? Minden rendben? Tomival egyszerre fordulunk felé, és arcunkról leolvasható, a viszontlátás, nem túl kölcsönös öröme. Hát persze, harsogom boldogságot színlelve, mint egy ütődött kaméleon, letörölve vagy fél liter izzadságot az arcomról. Remekül kérlek. Parancsoljál velünk. Miben tudunk segíteni, kérdezem érdeklődve. A többesszám, most nem túl ildomos, mert érzem, Tomira nem számíthatok ebben, hiszen azonnal elillan, akár egy nemesgáz. Persze csak annyira, hogy hallótávolságba maradjon, hát, ha még is segítségre szorulnék. Semmi, semmi, hallom a főnök felől reppenő szavakat, csak azt szeretném kérdezni, hogy az a krém, amit múltkor csináltál, tudod az a zöld, még ugyan az-e, vagy ez már egy újabb verzió. Rettentő gyorsasággal kutatok az agyamban, hogy miről is lehet szó, de nem emlékszem semmi ilyesmire, ezért, bátorítóan mosolygok rá. Hát persze hogy ez még az, süvöltöm felé, biztató mosollyal az arcomon. Hát persze. Teljesen ugyanaz, mert még másikat nem készítettünk. Tamás kérdő arca, egy maga elé tartott fedő mögül villan felém. Ha nem lennénk barátok már hosszú évtizedek óta, akkor is le tudnám olvasni az arcáról, amit gondol. Megfogadom, hogy nem röhögök, és újra szemkontaktust kezdeményezek, a tulajdonossal. Miért kérdezed? És próbálok nem cinikus lenni. Semmi, semmi, mondja. Csak a múltkor, mintha sósabb lett volna. Tudod chef, a minőség a védjegyünk. Abból nem engedhetünk egy cseppnyit sem, szónokolja fennkölten, akár egy újkori Sziránó de Berzserak. Tudjuk, mondom, még mindig önbizalommal telten. Tudjuk. A védjegyünk a mindenünk, na meg az Áfa. Ugye Tomi? Ugye, ugye, válaszolja oda sem figyelve, és mivel semmi sürgős dolga nincsen éppen, tovairamodik a homályba. A főnök, miután megtartotta az aznapi eligazítását, elégedett mosollyal az arcán, lekében aranyos pillangókkal, gyorsan távozik.
Főnök, balra el.
Ezt is túléltük. Újra csend. Néma csend, amibe csak a fortyogó leves zümmögése zavar kissé bele. Jobbra pillantok. Tamás, az ajtófélfának dőlve álldogál ugyanazon a szent helyen, ahol pár perce a főnökünk. Néz. Néz, a semmibe. A gondolatok, hosszú, mélyen rovott sorokat vésnek az amúgy sima homlokára, és lassan képregénnyé állnak össze. Aztán, mintha a gondolatai eszenciája összesűrűsödne benne, csak ennyit mond. Ennek izzad az agya…
Végre valahára, kitör belőlünk a nevetés, és cikázva, száguldva csapódik az elszívónak, majd a konyha falának, hogy megkezdett útját a folyosón folytassa a semmibe. Egy új gondolat szökken szárba benne, és elindul felém, hódító útjára. Figyelj csak, néz felém, még mindig üveges, semmibe révedő tekintettel. Én lottózni fogok. És meg is nyerem, az tuti. Rettentően sok pénzünk lesz. Nem vagyok fukar, folytatja. Mindenkinek, aki számít, adni fogok belőle, hogy meg tudják oldani belőle az életüket. És? Nézek rá kérdően, ez most, hogy jön ide. Úgy, hogy itt mindenki szakértő. Ez a szakértők országa. Milliónyi futballedző, politikus és gasztronómiai szakértő, és blogger lézeng és él, ebben a csöppnyi országban. És? És. Az a lényeg, hogy mi itt fölöslegesek vagyunk. Látod, itt mindenki jobban főz, és sokkal jobban ért mindenhez, mint mi. Tehát, tért a lényegre. A megmaradt pénzből, mi ketten, nyitunk egy galvanizáló üzemet. Nem mondhatom, hogy az értelem csillogott a szememben, de érdeklődve vártam a megkezdett gondolatmenet folytatást. Na, kérlek. Veszünk egy ilyen galvanizáló üzemet, felvesszük az összes nyugdíjas, prémium minőségű galvanizálót. Annyi fizetést adunk nekik, hogy mindent elviseljenek tőlünk. Mi majd, nap, mint nap, lejövünk közéjük az irodánkból, és jól elmagyarázunk nekik mindent a galvanizálásról, amihez persze mi csöppet sem konyítunk. Majd nagyon nagy szakértőként, szakértünk egy kicsit közöttük. Hiszen, mi vagyunk a tulajdonosok, és így már értünk mindenhez, és a galvanizáláshoz is. Na, jó, de mit mondunk majd nekik? Azt, réved el a tekintete a semmit pásztázva, hogy itt, ott, még meg kellene galvanizálni egy kicsit, ezt, meg azt. Vagy valami ilyesmi. És ha orvost hívnak, mert rájönnek, hogy menthetetlenül bolondok vagyunk? Á. Nem lesz semmi baj, nyugodj meg. Erre is gondoltam. A sok kellemetlenség, és a jó fizetés fejébe, főzünk nekik minden nap valami finomat, az üzem, saját konyhájában. Mert hát, ha a galvanizáláshoz nem is, de talán a főzéshez, még értünk. Abbahagyni, igazán nem szeretnénk ez a szakmát, de a sok szakértőtől, már nagyon megszabadulnék. Ott legalább kiélhetnénk az összes főzési perverzitásunkat, úgy, hogy a közönség is hálás lenne, mivel ingyen adnánk mindent, próbáltam tovább szőni, a Tamás által megkezdett gondolatsort. A válasz, egy mosoly és néma bólintás volt, amit én helyeslésnek vettem. És mi lesz, a nagy fehér találmánnyal, a profittal, amit linkségnek is neveznek jobb helyeken. Arról természetesen lemondunk, hiszen szükségünk ugye, már nem lesz a pénzre, mivel jómódban élünk amúgy is, jött a válasz, már a tűzhely irányából. A percek és az órák, csak úgy suhantak körülöttünk, akár a legyek, a birkanyáj körött, mert a megmaradt időt, főzéssel, és az üzem tervezgetésével ütöttük el, akár a Pamplonai templom harangja, a delet, a Baszk napsütésben…

Aznap este, miközben a lefekvéshez készülődtem, csak ezen, járt az eszem. Nem kívántam sem a tévét, sem a könyveket, és még a szokott pohár borom is csak savanyú másolatnak tűnt, önmagához képest.

Az ágyban fekve, jegyzeteket készítettem, hogy holnap kora hajnalban, meg tudjam osztani Tamással, a jövőbeli tulajdonostársammal. Fekszem az ágyban. A szobára, teljes sötétség ereszkedik. A lelkemben, még mindig képek és érzések cikáznak, még ha olykor fáradtan is, a galvanizálással kapcsolatban. Szép szó, a galvanizálás és nagyon ildomos is mostanság, gondolom magamba, mielőtt végképp álomba ringatnám magamat. Álmomban, egy kies galvanizálóban járkálok, sután, esetlenük, de nagyon jókedvűen. Ez a jövő, hiszen megálmodtam. Galvanizálni jó. Az álom, hirtelen vág fejbe, akár egy nehéz sámfa, egy feneketlen kútba taszítva le. A többi néma csend, ahogy egy régi közismert csehszlovák filmrendező, valami, William Shakespeare írta, valamelyik forgatókönyvében. Hmm. A forgatókönyv sem rossz szó. Lehet, egyszer én is írok majd egyet, ahogy a fent említett, Sztrovacsek…

szöveg Régeni János
emtévé