Kedves napi időtöltésem a Laki hegyen át fölsétálni a Sztupához, Világosvárra
Gyönyörű az út, sok apró élménnyel, melyek a lábam elé simulnak, vagy a távolba vesző tekintetem ejtik rabul kis időre. Szép csendes ősz, madárdaltalan, ezen néha eltűnődöm, miért fogynak a kis lelkek ennyire. Persze tudom a választ, csak fáj, hogy nem tehetek értük semmit.
A széles keréknyom – traktorok járnak erre – befogad engem, és Lilikét a kiskutyámat
Együtt barangolunk élvezve a nap melengető simítását hátunkon. A vadalmafa minden nap ad nekem két almát, szépet frisset találok a tövében mindég, mintha várna. Megsimítom törzsét, és megköszönöm kedves figyelmét. Halk hersenéssel fröccsen szét a számban az első harapás fanyar íze, jólesik, nekem is, Lilikének is, minden falat. A hegy tele van fákkal, roskadó gyümölccsel, leszedetlen, az arra járó kósza lelkek éhét enyhíti mind. Együtt lakmározik, a sok kis rovar, bogár, arra járó vándor a lehullott, forró lekvárrá érett gyümölcsök édes testén.
Az egyik kanyarban, egy parányi összedőlni készülő kis házra leszek figyelmes
Nem is ház ez, inkább kis odú méretét tekintve. Széthajtom az ajtóba lógó indát, és belépek. Két lépés előre, három oldalra, ennyi az egész, de van egy kis ablaka, csodálatos kilátás a völgyre, és kémény tanúskodik róla a sarokban, hogy itt bizony éltek emberek valaha. Ennyi tér elég egy embernek. Miért is kell több? Miért vágyunk többre? Elfér egy ágy, egy asztal, székkel, egy kis kályha. Miért tervezzük nyúlfarknyi életünk egy hatalmas zárt térbe, hiszen itt az egész szabad világ, mit élhetünk. Itt a hegy, az erdő, a mező, a szőlő, van hol lenni mindig, és mégis palotákat emelünk magunk köré, amiben aztán elfelejtünk élni.
Ahogy öregszik az ember számot vet az életével
A halál közelében már tudja, a döntés nem várat magára, nincs mire várni. Nincs idő építeni a jövőt, miközben eltékozoljuk a mostot, pár négyzetméter kedvéért. S amíg bent tervezgetjük a palotákban a nagy építkezés közben, hogy egyszer majd lesz időnk kimenni az erdőbe, kint minden él, örül.
Lám ez a kis ház is összedőlni készül, és mellette ott a nagyobbak is
Büszkén állt valamikor, és most diófa magasodik a közepén, s szép mintával körbeszövi a tatáriszalag. Vadvirágok hajolnak ki az ablakán, s az egykori tetőt ma az ég helyettesíti csillagvilágítással.
Állj meg vándor ha ilyet látsz, ahogy én
Állj meg, és tudd, enyészet lesz minden. Nem baj ez, hiszen a változás része, de örökkévalóságnak templomot építeni magunk köré, oly fölösleges, mint vizet hordani a folyóba. Nyújtsd hát ki a kezed, és érintsd meg a föléd hajló lombot, simítsd meg a virágokat, és örülj a létezésnek, amíg lehet, mert az élet annyira gyönyörű.
kép Edit Álomvilága
emtévé
