A göröngyök, dübörögve gurultak alá, ahogy zihálva másztam felfelé a meredek domboldalon.
Hiába álltam meg erőtlenül botomra dőlve, a magányos, Andalúz tölgy árnyékában, veszettül tűzött a késő déli Nap. Nem találtam enyhet sehol. A forró sugarak, áthatoltak a gyér lobkoronán és kíméletlenül ostromoltak.
Már vagy négy napja, hogy elindultam Sevilla óvárosából, de még mindig nem tudtam hozzászokni az október perzselő forróságához. Ha akartam, ha nem, estére kiszívta belőlem a megmaradt erőm utolsó tartalékait is, mire megérkeztem a szálláshelyemre.
Elcsigázottan feküdtem az ágyamon. Akár egy félholt.
Hátamon fekve a plafont bámultam, és vad gondolatok száguldoztak a fejemben. Én választottam magamnak az utat és az időpontot is
Miért most és miért itt?
Mi hozott ide, e kihalt, kiszáradt, kietlen vidékre? Az előző napokon, nem leltem választ, és a híres megérzéseim is elhagyni látszottak. Csak feküdtem és próbáltam erőlködve befelé figyelni, addig, amíg az álom el nem nyomott.
Reggelre még mindig nem találtam választ, és tovább mantráztam a kérdést: Miért?
Aztán órákra, csend lett.
Egyhangúan lépdeltem a kiszáradt úton, a fák között néha sivítva átfutott a szél. Kiszáradt lelkem, némán és tehetetlenül vonaglott, az élet műtőasztalán, arra várva, hátha valaki, vagy valami, feltárja végre fekélyesedő sebeit.
Gyöngyöző homlokkal álldogáltam a meredek domboldalban.
A mantra már tátongó árkot hasított bennem, egy pillanatra sem csillapodva.
Miért?
A néma kérdés, karmait belém mélyesztve üldögélt a vállamon, óriás súllyal nehezedve rám. Az aznapra ütemezett erőtartalékaim utolsó morzsáit eszegette fel szorgos madárként. Elgyötörten kerestem a hegyem tetejét és próbáltam megjósolni, még hány megállóval érek fel.
A Nap, akár ha érezné, hogy közel már a csúcs, megkétszerezte erejét.
Megpróbált a hegyoldallal együtt engem is felperzselni és ezzel egy időre odaszegezett a gyér lombú fácska csekély árnyékába.
Pokol volt köröttem és bennem.
Na… A pokolról tudnék mesélni…
Az unalom és az undor, enyvként tapasztott az iroda kényelmesen süppedős foteljához. Az igazgató, monoton beszéde már régen álomba ringatott volna volna, de a tartalmától, még az én edzett gyomrom is forgott.
Igazából nem is az okozott morális problémát, amiről szó volt, inkább az elintézés módja sértette a fülemet. A beszélgetés másról sem folyt, mint a hatalomról és annak ízléstelen gyakorlásáról.
Belekortyoltam a régen kihűlt kávémba és nem először tettem fel magamnak a kérdést, hogy, mi a megveszekedett fenét keresek ezek között az emberek között.
A megélhetést, hallottam tisztán a választ belülről.
Rendben, de az azért számít, hogy hogyan, replikáztam némán magamban.
Közben mosolyt erőltetve az arcomra, így próbáltam érdeklődő arcot vágni, mert nem szerettem volna, ha észreveszik rajtam a téma, és a résztvevők felé sugárzó, teljes érdektelenségemet.
Néztem a csinos ruhába öltöztetett divatos testeket meg a sápadt arcokat, és csak az járt a fejemben, hogy ezeknek az embereknek, csak pénzük van, semmi más.
Tapasztaltam hogyan használják, és azt is, milyen hatással van személyiségükre. Úgy kapkodtak a pénz után, ahogy a búvár szokott a levegőt szolgáltató csutora felé, mikor az véletlenül kicsúszik a szájából, merülés közben.
Pénztárcájuk vastagsága, rétegekben hordta fel a hatalom iszamós maszkját élettelenül szoláriumban lebarnult vonásaikra.
Megvették pénzért és ez által, gyakorolták is a hatalmukat.
Nem törődve azzal az aprósággal, hogy aki ilyen módszerekkel gyakorolja a hatalmát, nem a hatalom mellett teszi le a voksát, hanem a hatalmaskodás oldalán. Az elmúlt hónapokban, átéltem már az intézkedéseik okozta lelki hullámokat és alig tudtam lecsendesíteni felhorkanó lelkemet.
Pénzért, minden és mindenki megvehető – mondogatták.
Csak meg kell találni a megfelelő árat. Azután, hogy megtaláltuk rajta az árcédulát, már úgy is azt teszi, amiért megfizetjük.
A pillantások kereszttüzében üldögélve magamon éreztem nyálkásan nedves tenyerüket, ahogy kedélyesen lapogatták a hátamat, mintha pozíciómnál fogva, közéjük tartozó lennék.
Még a gondolattól is émelygett a gyomrom.
Úgy illettem közéjük, mint sakk nagymester, a szippantós autó volánjához.
De akkor mit keresek közöttük?
Nyugalmat magamra erőltetve próbáltam nyomon követni a lehangoló értekezletet.
Csak élni és megélni próbálok, ott, a hatalmi viszályok és a szakmaiságom közötti, hajszálvékony határmezsgyén.
Szakértőnek hívtak maguk közé – nyugtatgatom magamat. Esetleg takarítónak, vagy élő lelkiismeretnek szegődtem egy pöcegödör szélén egyensúlyozó nagyvállalathoz.
Reményeim szerint, ennél azért, picit jobb a helyzetem, de nap mint nap megkellett küzdenem, azért, hogy a felülről pénzzel táplált hatalmi direktívák, ehetően érkezzenek meg azokhoz, akik a két kezükkel dolgoztak, mint megvásárolt lelkek.
Hatalom és pénz. Pénz és hatalom.
Ez volt és ez lesz abc-jük első két, alappillére. Ami ezen kívül van, vagy létezik, az számukra mellékes, vagy csak elhanyagolható, olyan érzelmi tényező, ami csak a szegények és nincstelenek luxusa.
Ez az igazi pokol!
Próbálom elfogadhatóra rendezni arcom vonásait a méregdrága, áporodott parfümgőzben üldögélve. Szerencsémre az idő előrehaladottsága miatt, az igazgatóasszony, egy könnyed kézmozdulattal beszünteti az értekezletet és pillanatok múlva, már tolongunk a duplaajtós lift előtti óriás előtérben. Az izzadság émelyítő illata, betölti a tömött liftet és miközben zuhanunk a földszint felé, még egyszer a poklot vizionálom magam elé, már itt a földön…
Valahonnan – csak az Isten tudja honnét -, egy könnyű langyos légáramlat simította végig az arcomat, új erővel ajándékozva meg.
Az előző réges-rég volt történet utózöngéi még a lelkemben kavarognak, de érzem, hogy bármilyen nehéz is most itt az úton, ahhoz a létemhez képest, ez itt, maga a Mennyország.
A miértek kezdtek elcsendesedni a lelkemben.
A válasz, ott lebegett körülöttem remegve, a déli forróságban. Fanyar mosolyra húztam a számat, és újult erővel kapaszkodtam felfelé a lehetetlenül meredek ösvényen, visszaemlékezve arra, hogy hányszor kérdezték meg tőlem, mit szeretek az útjaimban.
Hát ezt. A válaszokat.
Ha most itt lennének velem, gondoltam magamban, elmesélném nekik, hogy nem a meleg és a testi fáradtság és a nehézségek a pokol, hanem az, amit az emberek magukban és maguk körül építenek fel gondosan.
emtévé
