Tétován álldogáltam a hármas elágazás előtt.
Olyan riadtan járt a szemem, a három utat vizsgálva, mintha az életem múlna rajta. Majd – az előző percek megerőltető hegymászása után -, inkább a lihegéssel törődtem, elodázva ezzel a rám váró döntést. Pedig tudtam, túl sokáig már nem húzhatom az időt, mert ha nem határozom el magamat gyorsan valamelyik irány mellett, hamar rám esteledhet, itt ezen a kietlen, kiégett vidéken.
Az eget kémleltem és a környező fákat faggattam gyorsan fogyó türelemmel, de válasz egyik helyről sem érkezett.
Sőt. Utolsó kétségbeesésemben kinyitottam a könyvemet, hát ha benne válaszra lelek.
De nem.
Néma maradt körülöttem minden. Térképem nem segíthetett, bármilyen kitartóan forgattam, nem voltak benne alternatív utak, csak, az az egy, ami pirosan kúszott előre magányosan, a sivár papíron. Döntened kell, hallottam belülről a jól ismert, nyugodt hangot. Nem maradhatsz itt, az idők végezetéig.
Már megint egy helyzet amiben döntenem kell.
Morogtam magamban kelletlenül és legszívesebben összevitatkoztam volna bárkivel aki erre jár. Na jó, de miért is? Okom csak egy volt rá, de az nyomós.
Világ életemben megpróbáltam kikerülni a döntési helyzeteket. Mondjuk az is igaz, hogy ha már benne voltam, a lehető leghamarabbi szabadulás reményében gyorsan határoztam.
Nem állíthatom, hogy mindig a helyes válaszokat szültem meg, a döntéseimet megelőző, hosszú vajúdásaim alatt, de akkor legalább már ki tudtam mozdulni, az ólmos félelem, visszahúzó delejéből.
Az utakat figyeltem.
Nézegettem merre zöldebb a fű, vagy melyik irányba száll el egy madár. Próbáltam a távoli eget kémlelni, hátha egy kósza füstoszlop útbaigazít.
De semmi. Maradnak a megérzések – gondoltam kényszeredetten mosolyogva. Utolsó mentsvárként, sodortam egy erős cigarettát. Kékesen gomolygó füstje, lassan körbelengte az aprócska tisztást. A válasz, amire percek óta vártam, a füsttel együtt áradt szét testemben, nem hagyva kétséget a felől, hogy az az egyetlen és leghelyesebb döntés.
Indulj el bármerre vándor, zengett a szózat a szívemből.
Indulj el és ne nézz vissza. Bármerre Indulsz is tovább, csak a jó úton lehetsz, hisz a sorsod úgy is oda fog vezetni, ahol lenned kell. Sohasem vagy rossz helyen. Pont ott vagy és akkor, amikor és ahol lenned kell.
Nem gondolkodtam többet.
Önkéntelenül indultam meg, és az ismeretlen, eleddig idegenül festő út, akár egy hosszú puha szőnyeg símult a lábam alá. Még az ég is kékebb lett felettem és a messzi hegyek felől, langyos szellő szökött felém, végigsimítva a naptól felégett arcomat.
Ez volt olyan nehéz?
Dohogtam csendesen magamban, akár egy kifulladni készülő gőzmozdony. Ez? Ezért volt a múltamban oly sok átvirrasztott éjszaka és kellemetlen szürke nappal?
Hát ennyi csak a nagy misztérium?
Csak lépni kell bátran előre egyet?
Lelepleződtél hát!
Megfogtalak barátom, elkaptam a farkadat!
És miközben önfeledten lépdeltem az ismeretlen felé, a gondolatok és a régi történetek úgy peregtek a fejemben, akár a gördülő kövek, a meredek domboldalon.
A kövek nem mozdultak a gyomromból, már hosszú napok óta.
Az értelem és minden összegyűrt gondolat, halott madárként nehezedett rám. Éppen, összenyomni készült.
Már nem sokáig húzhatod, jegyeztem meg magamnak némi öniróniával és a kétségbeesetten fordultam a tűzhelyen zubogó leves felé. Az életben ugyanúgy kell a döntéseket meghozni, akár az ételeknél. Tudni, vagy inkább érezni kell, mikor, mit kell tenni az adott pillanatban.
A késlekedés, vagy a folyamat felgyorsítása, ha nem is végzetes, de visszavonhatatlan, vagy igen nehezen kijavítható helyzetekbe tudn sodorni.
Elég egy pillanatnyi kihagyás, esetleg elgyengülés, vagy a figyelem elterelése és kész a baj.
De az élet nem egy étel, gondoltam és biztos ami biztos, megkavartam a készülő levest.
Mert ha, – folytattam magamban az elkezdett gondolatmenetet – egy levest elrontok, abból még olyan nagy baj nem származik. Kidobom, és elkezdem előről, úgy, hogy senkinek nem fáj és senki nem károsodik.
Az emberi kapcsolatok nem ilyenek.
Bárhogy is szeretném, nem lehet őket egyszerűen a moslékba önteni és úgy tenni, mint ha semmi sem történt volna.
Nem!
Persze mindent el lehet kezdeni újra, de ott mindig sérül valaki. Jobb esetben csak én, de fenn áll a rosszabb megoldás is, amikor ártatlanokat bántok meg a figyelmetlenségemmel.
Egy kevésbé jó ételért, még utólag elnézést lehet kérni, de az emberi lélek fájdalmára, nem teljes gyógyír a megbánás hangja.
El kell határoznod magadat, hogy mit is szeretnél végre, hangzott fel, a jól megszokott békés hang, belülről. Meg kell tanulnod elkötelezni magadat, folytatódott a szózat.
Teljes odaadás és kinyílás nélkül, nincsen őszinte kapcsolat.
Csak a féligazságok fojtó mocsara, melybe minden és mindenki beleragad, vagy elenyészik lassan.
Olyan szeretettel és odaadással kell a társad felé fordulni, akár ha egy ínycsiklandó levest főznél. Első pillanattól, az elkészültéig, szeretgetni ápolni kell, figyelve minden rezdülésére és apró változásaira. Nem szabad kihagyni, egyetlen pillanatot sem. Résen kell lenni.
Elégedetten néztem a tűzhelyen álldogáló lábosra és az akkorra már csak gyöngyöző selymes fényű levesre.
Na! Ilyenek legyenek a kapcsolataid is, mondtam magamnak és egy utolsót kavartam az elkészült ételen.
Csak elhatározás kérdése. Semmi más. El kell dönteni, hogy mit is szeretnék. Merre vigyen az élet sodra. Merre szeretném én irányítani.
Na nem arra az irányításra gondoltam, amit a racionalitás és az ész vezérel, hanem arra amit szívből jövő szeretet által vezérel.
Az ész, annyira okos, hogy a legnagyobb balgaságot is megtudja magyarázni. A tiszta érzések, köszönő viszonyban sincsenek az értelemmel. Nem egy súlycsoportban küzdenek.
Akkor most merre?
Tettem fel magamnak a legegyszerűbb kérdést és közben a levest, az új, tiszta edényben, egy hűvös polcra helyeztem pihenni. A belső tipródásomra, választ már nem tudtam adni, mert zsebemben megcsörrent a telefon. Rápillantottam a kijelzőjére, ahol az Ő neve villogott, nyugodt ütemességgel. De jó hogy hívtál, szóltam bele már teljesen vidám hangon, a választ meg sem várva. Éppen rád gondoltam…
Minden egyes lépés, külön örömet okozott, pedig semmi különleges dolog nem történt az elmúlt percekben. Azt leszámítva persze, hogy az elágazás előtt, elengedtem minden görcsöt azzal kapcsolatban, hogy talán el is tévedhetek.
Nem izgatott már ez a kérdés. Azt éreztem, hogy jó úton vagyok és ettől semmilyen rossz gondolat, sem tudott eltántorítani.
Pedig nem tudtam merre tartok és azzal sem voltam tisztában, hogy meddig kell még mennem.
Becsuktam a szemem és rábíztam magamat az útra. Egyszerűen éreztem és csukott szemem mögött, vakon is láttam. Láttam a várost, amit nem is ismerhetek és benne magamat, ahogy elégedett mosollyal dőlök hátra a székben, kései vacsorám után.
Éreztem a sör, kesernyésen üdítő hidegségét vegyülni, a cigaretta gomolygó füstjével. Az arcomat végigsimította a langyos esti szél, vadvirágok illatát keverve az étterem ételgőzöktől terhes leheletébe.
Láttam a tér túlsó oldalán a templomot, ahogy a lemenő nappal keretezve uralja a városka főterét…
Bakancsom orra egy sziklába ütközött.
Na ebből elég – mondtam ki hangosan és kinyitottam a szemem a vakon megtett hosszú méterek után.
Az élesen tűző, szeptemberi nap, még másodpercekre elvakított. Ahogy ismét látni kezdtem, velem szemben, ott ahol az ösvény alábukott a meredélybe, apró falvacska nézett velem farkasszemet zöldellő fáktól övezve és az ősi templom, magasba nyúló tornya, vidáman köszönt nekem.
kép Edit Álomvilága
emtévé
