Régeni János HANGULATOK

 

…bakancsomat lassan magamra rángattam.

A meleg, kapucnis pulóveremért nyúltam.
Vörösbortól kótyagos fejjel tártam ki a nehéz, tömör, tölgyfából készült ajtót. A benti beszélgetés és a kései vacsora zsivaja, lassan halkult el mögöttem, ahogy magam után betettem a ház ajtaját. A szoba melege, a nehéz étel és a testes vörösbor, lustára tompította érzékeimet az egész napos munka és kódorgás után.
Hazafelé baktatva megálltunk a szőlődomb legmagasabb pontján. Néztük a szőlőkkel szabdalt erdős vidéket. Ahogy ott álltunk befelé fordulva, mintha láthatatlan tündérujjak simították volna el bennem az elmúlt hetek, izgatott, a zajos városhoz köthető történéseit és munkahelyi vitáit.
Feri arcán is láttam, hogy nagy hatással van rá a táj szépsége, annak ellenére, hogy gyermekkora óta itt nőtt fel. Nap mint nap, magába szívta a látványt, elfogadva és megtanulva íratlan törvényeit. Csendes békesség terült el mindenfelé.
Ahogy a Nap lebukott a Bakony lankái mögött, utolsó sugaraival véresre festette az eget, a Somló és a Badacsony között elterülő Káli medence felett. Az ősz, barnás-narancs színeivel befedte a tájat. Édes, szúrós illata az elmúlt szüret ízeit idézte.

Az idő, még kellemesen langyos volt, messze tartva a közelgő a fagyokat.

Az est beálltával az erdő felől, már az ott toporgó tél előhírnökeként, hideg szelek csaptak le a falu, és ködben úszó rétek irányába. De most még kellemesen langyos délután volt és a nyáj hangosan kolompolva haladt el mellettünk a völgy felé. Véget nem érő bégetésük betöltötte körülöttünk a tájat, csípős, kesernyés illattal kísérve.
A kutyák – lévén dolguk elfogyni látszott -, lustán kísérték a vonuló birkákat, csak nagy néha vakkantottak oda, egy két lemaradó állat irányába. Bogár a lábunk mellett álldogált. Időről-időre felnézett élénk feketebogarú szemével a gazdájára, hátha akad valami dolga a vonuló nyáj körül. Mivel nem kapott parancsot semmire, csendesen bolhászkodva, dőlt az oldalára, kényelmesen vakarózva.
Sinka, a bokrok között kószált hangosan zörgetve a már száradó avart és az ágakat. Olyan szagokat fedezett fel, amiről csak ő tudta, hogy mitől, vagy kitől is származik.
Tőlünk egy kőhajításnyira, Nagymedve feküdt békésen, nagyokat ásítva és szemén látszott, legszívesebben egy jottányit sem mozdulna el, onnan, ahonnét az egész vonuló birkanyájat szemmel tudta tartani. Néha, farka erőteljes legyintésével, kergette el, a körülötte, amúgy felhőkben rajzó legyeket. De hiába, a hívatlan látogatók, időről időre, egyhangú döngéssel visszatértek.
Mikor az utolsó birka is eltűnt a bokrok között, mi is nekiindultunk az állatok által kiszélesített ösvényen, hogy a kutyák díszkísérete mellett, nyugvóhelyük felé kísérjük a még menet közben is kései vacsoráját fogyasztó nyájat.
A nyitott térve érve, végre megláttam, a domb oldalához simuló, öreg, terméskövekből épült házat, ahogy a hátsó falával beleékelődött a földdel fedett kemény sziklába. Fölötte, egy tisztáson, gerendából összeácsolt kettős kereszt vigyázta, a házat és a birtok határait.

Sietve ereszkedtünk lefelé a meredek domboldalon.

Bakancsom nyomában elszabadult földgöröngyök rohantak az ösvény vége felé, hogy a domb aljában ők is békésen elpihenjenek. Megérkezve a kert végébe, az otthon közelébe, éreztem, hogy egész napos tevékenységünk, ólmos nyomott hagyott maga után a testemben. Feri, kimért léptekkel indult tovább, az hodály irányába, hogy megitasson és elrendezze az állatokat az est teljes beállta előtt.
Leültem a ház előtti padra, a semmibe révedve és a vacsoránkat kezdtem el tervezgetni. Az itteni napok, könnyed nyugalommal töltöttek el úgy, hogy semmi vélt, vagy valós világi gond sem férhetett hozzám. A város és minden velejárója, izgatott nyüzsgése, olyan távolinak tetszett, mint ha nem is létezne. Az éledő, sima, langyos szél, felszárította a homlokomon gyöngyöző izzadságot és odébb kergette a cigarettám keserű, körülöttem örvénylő füstjét.

Egy cigarettával később, már a hangulatos konyhában sürögtem.

Pörköltet készítettem. Estére, a barátainkat vártuk vacsorára és a szokásos, baráti csevejre. Előttem a nyers fából gyalult deszkán, az alapanyagok katonás rendben sorakoztak, arra várva, hogy végre előkészítsem őket, és a lábosban új, végső értelmet nyerjen kezeim alatt, hosszú földi létük.
Katonai szemlét tartottam a felsorakozott, különös hadseregem felett és mosolyogva járattam végig rajtuk a tekintetem. Késemet élezve, futott végig rajtam a gondolat, milyen érzés lehet szebb, mint egy ilyen remek nap után, a munkától kellemesen elfáradva, vacsorát főzni a barátaimnak. Abban a pillanatban, nem találtam ennél felemelőbbet. Késem alatt, csak úgy szaladt a munka és nemsokára a ”legénység”, illő rendben sorakozott előttem, apróra vágva, csinos darabokban.
A tűzhelyen a lábosban, már sercegett a zsír és lassan kellemes illatok lepték be a konyhát, sőt az egész házat.
Míg a készülő ételt kavargattam, azon gondolkodtam, hogy most valami nagy és korszakalkotó életérzést kellene megfogalmaznom, de nem jutott eszembe semmi. Helyette, az ereimben érezhető nyugalom, csöndes elégedettség és az élettel, világgal való megbékélés érzése áramlott, keveredve az oxigén dús vérrel. Nem hiányzott semmi ebből a pillanatból. Benne volt minden. Az elégedettség, ami egy embert, emberré tehet. A nyugalom betöltött minden élőt és élettelent.

Rend.

Ez jutott eszembe. Egyetemes, nagy történések és színes lufik, élénk kiáltozások, hangos dobolás, na meg emberi játszmák nélküli, csendes, ősi rend. Nem hiányzott belőle semmi és nem kellett hozzátenni sem. Halkan, csendben folydogált az élet, akár egy erdei patak. Ebben a rendben nem volt emberi fondorlat és hivalkodó túlzás. Csak én voltam és éreztem, ahogy a ház, a táj, az emberek és a levegő részévé válva, semmivé váltam ebben az egységben.
Feri érkezése térített vissza elmélkedésemből. Lehuppant az egyik székre és csöndben húzogatta lábáról a bakancsát.
Na ezzel is végeztem – jegyezte meg a szokott bőbeszédűségével és a konyha irányába pillantott. Látom, te sem unatkoztál! Egész jó illatokat csináltál – szólt kacsintva, miközben a tűzhelyhez sétált és felemelte a fedőt. Na meg finom is jegyezte meg a száját nyalogatva, miközben a pörköltet kóstolgatta. Már csak egy dolgom van mára – mondta, és a pincekulccsal kezében elindult, hogy a bort hozzon a pincéből.
Mire mindennel elkészültem, a szoba megtelt emberekkel. Itt volt az összes barát, hogy a kerek, hordóból készült asztal körül, oly hosszú idő után, ismét együtt lehessünk. A jókedv betöltötte a házat, és a vörösbor sem fogyott ki a poharakból. A szemek versenyt csillogtak a lámpák fényével.
Régen volt történetek peregtek vidáman, a szoba, időtlen létének perceivel együtt. A vacsora alatt, a kanalak és tányérok halk csevegése, vette át a helyét az emberi szavaknak.

Aztán, nagy sokára, a vacsorának is vége lett.

Elégedetten, tele hassal dőltünk hátra székeinken. Cigaretták parazsa fénylett a vöröslő borral újonnan megtöltött poharak falán, és percekkel később, a dohányködön keresztül úszva, halk beszélgetésünk zsolozsmája töltötte meg a szobát.
Ólmos fáradságtól lelassulva, pulóverbe bújtam és nyögve húztam föl a bakancsomat, az est hidege ellen. Vörösbortól tüzelő testtel, keresztülfúrtam magam a dohányködön. Az ajtó, hangos nyögéssel nyílt ki, és a borzongató esti szél végig simította az arcomat. A ház falának vetettem a hátam és elmerültem az est, néma csendjében, amit csak a bokrok között megbújó, kései kabócák hangja és a sötétben reppenő denevérek, apró szárnysuhogása tett hallhatóvá. A kutyák jóllakottan, lustán nyúltak el a porban érkezésem sem tudta megzavarni őket. Álmos pillantást vetettek rám unottan, majd miután semmi érdekeset nem találtak rajtam, visszahajtották fejüket a földre és újra éberálomba merültek. Fölöttem a sötét égen milliónyi csillag ragyogott és a tejút fehérje, egészen Galiciáig repített…

…a csillagok apró lámpásokként világítottak a sötét, spanyol éjszakában, hogy fényük az óceán széltől borzolt felszínén, remegve tükröződjön vissza. Az albergue ajtajában álldogáltam, az utolsó cigarettámat szíva. Összehúztam magamon a pulóvert, mert a november esti, hidegen metsző szél, tolvajként bujt be a ruhám résein. Napok óta vártam valami megnyugvásfélét, így ezer kilométer megtétele után megpihenve, de nem éreztem semmit.
Sőt, leginkább én is semmivé váltam, a didergős, Muxia, esti hidegében…

emtévé