A kávémat kavargatva üldögéltem az étterem egy eldugott beugrójában.
Látszólag az utcán járókelőket figyeltem unottan. Egy jó cigarettára vágytam, de a kint uralkodó, nyálkás, a csonton is áthatoló párás idő, elvette még ettől is a kedvemet.
Itt bent, legalább kellemes, megnyugtató meleg van gondoltam magamban. A helyemen maradva elnyomtam egy hosszú ásítást. Ebben a hűvös, esős hidegben lassan csordogáltak a percek, de legalább volt egy pici időm, eltűnődni az életem dolgain.
A konyha irányából monoton edénycsörgés hangjai keveredtek a hangszórókból előszüremlő halk jazz zene ritmusai közé.
A személyzet nagyobbik része, a pultot támasztva unatkozott az üres vendégtérben, arra várva, hogy valaki végre betévedjen hozzánk és megszakítsa a semmittevés által gerjesztett vákumot.
A magam részéről nem bántam ezeket a csendes, unalmasnak tűnő pillanatokat.
Már eléggé régen ettem a vendéglátósok, hamiskásan keserédes kenyerét, ahhoz, hogy értékeljek minden ilyen nyugodt pillanatot és percet.
Mindent, de mindent, ugyanolyan szeretettel kell elfogadnunk barátom. Azt is amikor telt ház van és azt is, amikor éppen senki nem látogat be hozzánk az étterembe. Tudod, minden időszaknak meg van az oka és értelme. Nem válogathatunk. Mindig azt kell szeretni és megbecsülni, amit éppen élünk.
Hallom a fejemben a mesterem nyugodt, kimért hangját, a hosszú évek és konyhák távlatából. Magamban mosolyogva, megpróbálom a leghasznosabban felhasználni, ezt a csendesebb kora délutánt. Papírt húzva magam elé, elkezdem összeírni a megrendelésre váró konyhai alapanyagok listáját, hogy ezzel is előrébb legyek.
Imádok vakon, fejből árukat rendelni, mert ezzel tudom ellenőrizni magamban azt, hogy mennyire ismerem a saját konyhám árukészletét. Egyik, másik tételnél megakadok. Mivel nem szeretnék túl sok hibát véteni, lekászálódok a magas bárszékről és a raktárak irányába indulok kimért léptekkel.
Percekkel később, már a kész listát szemlélgetve a tálalópultot támasztom a kihalt konyhában és gondolatörvények repítenek magukkal irányíthatatlanul, az életem átélt pillanatai felé…
Szeretek főzni.
Mindig is szerettem. Imádom a konyhagőzt és a nyüzsgő estéket. Úgy gondolom, hogy vannak emberek, akik kénytelen-kelletlen dolgoznak valamit, amit éppen eléjük vet az élet és van egy másik csoport, akikhez magamat is tudom sorolni. Azok, akiknek a szerelmük, a munkájuk. Nem is munka ez, inkább egy zen meditáció, ami minden nap magával ragad, akár egy érzelmi vetett ágy. Pihenteti és felfrissíti a lelkemet.
Nem azt szeretném mondani, hogy minden pillanata, mindig, mennyei örömet okoz, de a legtöbbször, élően simogató érzések kerítenek a hatalmukba, ha a tűzhely előtt álldogálok egy-egy ételt, vagy mártást ápolgatva.
Tökéletes érzés, az alapanyagokkal egyé olvadva irányítani és szeretgetni, a kezünk által készülő, pillanatnyi csodák éledését.
Leírhatatlan érzés, megfigyelni, egy halványan megvilágított sütőben, ahogy egy könnyű soufle-hercegnő életre kel, a bent uralkodó hőségben és rövidke léte alatt, háromszorosára felfújódva, készre sül. Nem is beszélve arról, ha valaki már készített, selymes supreme mártást. Ahogy a tűzről levéve, magába fogadja a tojások sárgájával és tejszínnel dúsított elegyet és nyugalomban elsimulva csillogóan teltté és bársonyossá válik.
Majd utána, lassan, de csak nagyon lassan, nehogy megtörjön az érzékeny állaga, többször, finoman átszűrjük. A legvégén, vékonyra szeletelt sárgálló vajdarabokkal fedjük be a felszínét, hogy nehogy bebőrösödjön sértődötten, és végleg el tudjon nyugodni addig, amíg fel nem használjuk.
Aki már volt ilyen tevékenységnek a részese, az soha sem felejti el azt a pillanatot. Mert igen, a tévhitekkel ellentétben, az ételek ahogy szeretni tudnak, úgy meg is tudnak sértődni. Ráadásul, nagyon könnyen fordulnak ellenünk. Ha nem a kellő gondoskodással fordulunk feléjük, morcossá válnak és onnéttól fogva, nem kezes bárányként viselkednek velünk. Mindent, amit az alkotójától, a szakácstól kapnak, vissza fog köszönni a tányérokra kitálalt ételeken.
Minden.
Minden öröm és boldogság, düh vagy sértődöttség, harag vagy szerelem, minden belső érzésünk és vívódásunk visszatükröződik és visszaköszön az ételeink kinézetén és lelkén.
Sok alázat, még több türelem és nagyfokú elhivatottság kell ehhez a szakmához.
A legfontosabb, a szeretet.
De nagyon sokszor ez az élet, az összes velejárójával együtt, olyanná válik, mint a magyar kártyában, a piros ász. Ha nem vagyunk eléggé résen, mindent visz.
Mindent, akár a tavasz közeledtével a folyón levonuló jeges ár.
Ha eltéveszted a helyes mértéket, ledarál és lerombolja mindazt, ami az útjába kerül, úgy hogy csak dúlt romokat hagy maga után. Mert minden, mi szerelem az életben ha mértéket veszít, ugyanazzal az energiával, pusztítóvá is tud válni.
Gondolatok röpködnek a fejemben és nemsokára megjelennek azok a furcsa apró, késhegynyi szúrások a gyomromban, amiket ilyenkor szoktam érezni.
Átéltem már jó pár jeges árt és az utána következő lelki rendrakást, romeltakarítást. Hibáztathatnám érte a szeretett szakmámat, a külső, mindent befolyásoló történéseket, esetleg környezetem szereplőit, de nagy hiba volna.
Életem során, sokszor veszítettem el az örök mértéket és ezzel magamra húztam, a cselekedeteim méltó következményeit.
Mindezt, miért is? – teszem fel magamnak nem először a teljesen jogos kérdést. Pillanatnyi dicsőségekért és olyan apró és lényegtelen hívságokért, mint egy tulajdonosi dicséret, vagy szakmai álelismerések?
Amerre csak körbenézek a múltamban, kihűlt kapcsolatokat, törött emberi érzéseket és csikorgósan fázósan jeges lelki sérüléseket látok, magamon és a társaimon is.
A munka fontos.
De annyira előtérbe kell helyezni, hogy ezért feláldozunk minden értéket az életünkben?
És ha igen? Mit kapunk mindezért?
Milyen emlékeink maradnak vissza?
Vigaszként, apró színes neonképek maradnak csak, világítva a sötét, kuszán bámuló éjben. Átmulatott, munka utáni éjszakák füstízű, hamis falára vetítve dülöngélnek a homályosan tántorgó emlékek.
Barátságok, szoros emberi kapcsolatok haldokolnak, szemetes sötét sikátorok, mocskos sarkaiban.
Mert túlzásokba esünk!
Mert annyira szeretjük a szakmánkat, hogy azt hazudjuk, lépten nyomon, ez az életünk és ezt csak így lehet élni és csinálni.
Ego-harcok áldozataivá váltunk, önnön akaratunkból, mert elveszítettük az Isteni mértéket.
Széthullott családok, elhanyagolt, vagy elhagyott gyermekek és kihűlten zörgő érzések között vánszorgunk, patyolat tiszta kötényünkben, vasalt szakácskabátjainkban.
Ahogy mi látjuk az életet csukott szemekkel, az egy másik filmet mutat.
Pedig csak borotvaéles késekkel kezünkben pompázunk, az élet hamis színpadain, estéről estére. Hitünk szerint kitárt vitorlákkal száguldunk a siker és a dicsfény felé. Fejfájósan zsibongó tagokkal állunk a konyhán, égett, vagy vérző kezekkel, örült Napóleonként, vagy Nérót játszva, uralva a semmi, inogó tornyát, kietlen mocsarát. Fájdalomcsillapításul, csak egy kávéra és egy cigarettára vágyunk.
Pedig egy kiadós pszichológiai kezelésre lenne szükségünk, egy csendesen zárt intézet, ősfáinak árnyékában, egy kényelmes padon üldögélve, ahol nyugodt hangú, kedves ápolók, színes tablettákkal kínálgatva, mosolyogva ápolnak minket.
Azt vizionáljuk eközben, hogy a fellegek felett szárnyalunk, kitárt szárnyakkal. Pedig csak a semmibe robog zötyögő vonatunk, valós szakadékok felé, ahol a zuhanás és a józanodás kiábrándító fejfájása vár csak ránk, széttépett lélekkel és összetört testtel…
De ez az összes fájdalom, kín és következmény, csak miattunk jöhetett létre.
Azért mert elfelejtettük megtartani az örök mértéket. A többi mind csak kompenzáció. Kompenzáltuk kibillent életünket, tönkrement családunkat a széthulló egészségünket és az elfelejtett barátságokat. Persze mindannyian éreztük már, hogy ez csak pünkösdi királyság.
A konyhán történteken és a lényegen, nem változtat egy fikarsznyit sem.
Áldozatává váltunk a saját egoizmusunknak.
Ha a konyhán győztünk is, mint ember, vagy családfő, kudarcokat vallottunk.
Hiába volt minden talmi csillogás és kétes siker, ha a családdal töltött idő helyett a konyhagőzt választottuk. Barátom önvallomása, zsolozsmaként visszhangzik a fülemben, az idők távlatából:
Tudod, elszállt felettem, majd húsz év, úgy hogy a konyhai zárt világon kívül sehol nem éreztem igazán otthon magamat. Elrohant mellettem az élet mint egy őrült gyorsvonat és most itt állok kizsebelve és azt érzem lemaradtam csomó szép dologról.
Izzadság csöpög a homlokomról a tálalópultra, miközben a következő, hosszú rendelést nézegetem.
Észrevétlen lett a délutánból este és megint teltház volt.
Mehet a kettes asztal, üvöltöm és egy fél pillanatra visszatérek a nyomtató monoton zümmögése közben, ahhoz a gondolatcsírához, ami egész délután elvitt magával. Nincsen bennem már pánik és keserűség sem.
Ami elmúlt, azt már nem lehet visszahozni.
Nyugodt félmosoly játszik a szám szélén, a szakállam alatt.
Már túlvagyok ezen is.
Reményeim szerint, helyére kerültek a kirakós játék, elveszett, vagy felcserélt darabjai. Eszem ágában sincsen eltemetni, vagy sajnáltatni magamat és a múlton siránkozni . Reményeim szerint, megtanultam a leckét és uralni tudom a helyzetet, túllépve ezeken az elhasznált körökön és már sokkal szebb élmények furakodnak az előzőek helyébe…
…Alig pár perce jött még csak fel a nap a hegyek felett, de már vörösre festette az eget a hajnali szállongó ködök fölött.
Hiába, a korai kelés ellenére frissen, energikusan lépdelek a meredek kaptatón, a szélmalmok, alig látható irányába.
Már a harmadik napja vagyok úton és az eltelt idő alatt, hagymahéjként vetkőztem le az elmúlt időszakok rossz érzéseit. Az öröm, hogy itt lehetek újra, orkánként száguld végig minden idegvégződésemen. Otthon hagytam minden gondot és konyhai problémát, hogy a lábam megint az annyira vágyott, ismeretlen ösvényeken lépdeljen.
Más nem is számít, gondolom, miközben a ködbe burkolódzó út, élesen a hegygerinc felé fordul…
emtévé
