Sólyom és bagoly

 

A tavasz lassan jött meg. Nappal már meleg volt, főleg ha nem volt felhős az ég. A Nap ereje felébresztette a világot, de az éjszakák még fagyosak maradtak. Az első virágok párnáit hófoltok szegték. A kis patak vize azért egyre nőtt, tarka békák ücsörögtek a hideg vízben. A folyócska egyik kanyarjában egy fa állt. Egy nagy fűz volt, persze csak itt a pusztán, hisz alig volt vastagabb, mint a leányok dereka. Törzsét egy vihar megtörte, meg is száradt, csak egy ága volt, ki élt.
De ez az ág is elég volt arra, hogy tartson egy fészket. A sárga barkák és üde zöld levélkék között egy kerecsen család lakott. Meglehet, a fészket nem ők rakták, csak magukhoz rendezték, de jól megvoltak itt évek óta. Most is négy frissen kelt fióka nyújtogatta vékony nyakát, a zsákmánnyal visszatérő apjuk felé. Az letette a lecsapott rigót, de azonmód tova is libbent, helyet adva az érkező anyának, ki egy ürgével tért meg. Bőséges evés négy ilyen apróságnak.

A fűz szakadt törzsén egy üregben, mit valami egér vagy madár készített, volt egy másik család. Egy apró, pöttyös bagoly melengetett három tojást, meg két, már kikelt fiókát. Neki aztán lesz dolga velük, mert öt éheset egyedül kell majd etetni, párját elkapta egy karvaly. De a puszta tele van pockokkal, madarakkal és főleg szöcskékkel, és a kis baglyok nem válogatósak. A sötét az övék, az éjszakában meghallanak, meglátnak mindent, de ha muszáj, nappal is vadásznak, bár az veszélyes dolog.
Mert ott van a karvaly. Ez az errefelé ritka madár, igazi vadász. Akit üldöz, az mehet bárhová, levegőbe, földre, bozótba, de akár a föld alá is, utána megy. Úgy vágódik a bokrokban elbújt verebekre, hogy csoda, hogy nem törik darabokra. Őt nem lehet kicselezni, ezt a kis bagoly jól megtanulta. És ott a pusztai macska is. Aki azért veszélyes, mert láthatatlan. Mindegy, hogy nappal, vagy éjszaka van, ez a nagy szemű ragadozó mindig éhes. Úgy pattan fel a földről, a semmiből, hogy csak a szerencse mentheti meg, kit kinézett magának. Persze a kuvik nem félte végig az életét, neki a halál oly természetes volt, mint a levegő. Főleg, hogy ő maga is ölt, naponta százszor is. Az élet, életet eszik, s csak kevesen mondják ezt halálnak.

Mire igazi tavasz lett, a két fészekben már tollasodtak a fiatalok. Annyi volt a fognivaló, hogy a kerecsenszülők, néha csak saját örömükre röpültek messzebb, hogy kipróbálják erejüket, gyorsaságukat. Így nem láthatták, hogy a fészeknél veszély van. Egy éhes pusztai macska kerülgette a fát, lesve a fészek körül ücsörgő sólyomfiakat. Remek lakoma, ha nincsenek itt a szülők, mert azoktól tartott. De nem voltak. De mert ő pusztai macska volt, nem szívesen mászott fára. Na, nem azért, mert nem tudott volna. De itt, ezen a füves tájon, hamar észreveszik, aki magasan van. És az még egy ilyen ügyes rablónak is a halált hozhatta, hiszen mindenfelé éhes szemek kutatták a prédát. De hát, az ő hasának éhsége erősebb volt, mint félelme mások hasától. Így lassan mászni kezdett. A kis sólymok látták, és toporogtak, nem tudták még, ilyenkor mit tegyenek. Hiszen elrepülni könnyű, ha tudsz repülni. Ám ők még nem tudtak.

Egyikük biztosan ráment volna, ha nincs a szomszédság. De amikor a macska már félúton járt feléjük, a fa odvából kivágódott a kuvik anya. Hangos visítással esett neki a rablónak. Meg is rúgta párszor, bár a macskának már a hangja is elég volt. Iszkolt elfelé, főleg, mert a sivalkodás odacsalt egy sakált, aki meg igen szerette volna elkapni a bundást.
Másnap békés reggel virradt rájuk. Az éjszaka sötétjében előmásztak a bagoly fiókák is, és az alsó száraz ágakon melegedtek a kelő nap fényében. A két nagy kerecsen, előbb furcsállta a hirtelen sokadalmat, de a fészeknél nem vadásztak. Hangos vijjogással kaptak szárnyra, hogy folytassák az étkek hordását. Egy idő után a kuvik is követte őket, hiszen neki több dolga volt. Csak a déli melegben pihent kicsit, de akkor sem volt tétlen, végig tollázgatta a kicsiket. Aztán folytatta a szöcskék hajtását.

Távolabb, egy bokorból, két sárga szem leste a fiókákat. Kilenc ilyen könnyű zsákmány, nagyon csalogató. A figyelő egy karvaly volt. Mikor egyik nagy madár sem volt közel, elrúgta magát és szinte a földet súrolva repült a tört fa felé. A kis kuvikok meglátták és leugráltak a fa alatti magas fűbe. Ez sem mentette volna meg őket, ha a sólyomfik nem ülnek fent. De a karvaly őket választotta. Elsőre csak elrepült felettük, próbálta mit tudnak, de mert azok csak lekushadtak és halkan sípoltak egyet, lecsapott. A legfelsőt nézte ki, és akkorát rúgott bele, hogy az leesett a fáról. Bár talán ebbe is belehalt volna, a csíkos rabló rászállt és átszúrta karmaival.

De enni már nem tudott belőlük. Megjött az egyik kerecsen, ki éles szemével messziről látta mi történt. Kiabálva vágott rá, de az ügyes volt, elugrott, majd tudván, itt nem lesz vacsora, legfeljebb ő, kanyarogva elsuhant a bokrok közé. A sólyom még nekiiramodott, de tudta, ezt csak a puszta égen kaphatná el. Leszállt halott fiához.
A visszaérkező kuvik furcsállta, hogy a kerecsen a földön van. Nem is szállt a fára, egy távolabbi bokorból szólt oda fiainak, kik rendre válaszoltak is a fűből. Ezt kissé furcsállta, forgatta kis fejét, de hát már ideje volt otthagyni az odút, így szépen elcsalogatta őket egy rekettye bokor alá. Azok rögtön felkapaszkodtak a vékony ágakra, és halk sírással kérték az étket.

A kíváncsi sólyom fiak leugráltak anyjukhoz, ki még mindig húzgálta halott testvérüket. Mikor odatotyogtak, az anya tépni kezdte a halottat és etetni kezdte vele a még élő fiait. A feltámadó szellő pedig, véres tollpihéket hordott szét a pusztán, s letette őket a fűre, mint a halál puha virágait.

kép és szöveg Somlai Tibor
emtévé