Drága társaim, az emberi lét gyarlóságaiban!
Végignézve magunkra alakított világunkon, unalmat látok. Történelmünk unalmát.
Hisz az egész nem szól másról, minthogy néhány hataloméhes alak, valami módon, erőszakkal, manipulatív eszmékkel, megpróbál maga mellé állítani, majd elnyomni minél több embert.
Néha ugyan vannak csoportok, kik kitörnek ebből, és egy új világ ígéretével kecsegtetik követőiket, de hamar ők is elnyomókká válnak.
És az egész folyik tovább.
Ráadásul ehhez még csak nem is találnak ki új dolgokat, csak más nevet adnak az eszméknek, vagy kineveznek egy-egy új prófétát, aki nem mond mást, csak más nevében agitál. A használt sémák maradnak: zászlók, istenek, hazák.
Mind-mind csinált, nem valós valami.
Éppen ezért van, hogy ha a hazáról van szó, csak nagyon kevesen mennek a tájat éltető folyóhoz, hogy „szent”vizében megmossák arcukat, vagy állnak egy ezeréves tölgy alá, hogy beszívják bölcsességét, esetleg ültessenek egy fát az utókornak. Inkább mennek élettelen zászlók alatt, hideg szobrokhoz, számító diktátorok számára skandálva bármit. Teszik ezt azért, mert valaha elhitették velünk, emberekkel, hogy többek vagyunk bármi más élőnél. Az ebből táplálkozó gőg, kétség és tudatlanság tartja össze, amit nem kellene, küld egymás ellen, szolgáltat ki érdemteleneknek.
Ó nagy ég, vén folyók, illatos földek! Védjetek meg a gonosztól!
Főleg önmagunktól és vezessetek vissza a régi ösvényekre, ahol szabadok vagyunk és miénk minden, mert mi is a mindenségé vagyunk!
kép Pálfalvi Dorottya
emtévé
