Annak a tízéves kisfiúnak a szemében, aki valaha voltam, Petőfi olyan hőssé vált, mint a képregények szuper képességű világmegmentői, vagy a bátor indián harcosok.
Alig tízéves voltam, amikor az első – „saját” – tíz forintomat megkaptam vak nagyapámtól, mondván, hogy költhetem, amire csak akarom, de azért ő megsúgja, mert bemondták a rádióban: a könyvtár most adja el régi könyveit, meglehetősen olcsón, s ezért talán érdemes oda benézni. 1990-ben volt ez.
Ahogy az álmaimra is szinte mindig, úgy az ilyen fontosabb dolgokra is teljesen tisztán emlékszem. Amikor felidézem magamban az akkori önmagam, eszembe jut foltos nadrágom, csíkos pólóm. Eszembe jut az, ahogyan szorongattam a pénzt. Látom a márciusi kék eget az iskola felett, a kis könyvtárt, s ahogyan a földre, élivel kitették a könyveket, ahogyan négykézláb, ott válogatott felnőtt és gyerek.
Lehetett volna 3-4 képregényt, 2-3 indiános könyvet is venni a tíz forintomból. Kisebb vagyonnak számított tehát. Mindkettőn erősen dilemmáztam, meg azon is, hogy a sok közül, vajon melyiket válasszam. Még le is izzadtam, annyira gyötört a kérdés. Aztán tovább nézelődtem. Találtam néhány szép kiadású bibliát, de gondoltam ebből a mamának úgyis van elég. Alighanem itt dőlt el, hogy nem leszek pap. Kicsit odébb már ki volt rakva a Lenin és Marx összes. Tízesért egész sorozatot adtak volna, de ez mind mennyiségében, mind anyagában bevallom határozottan riasztott. Itt dőlt el, hogy nem leszek politikus. Végül a versek között kotorásztam. A versesköteteket szebbnek és különösebbnek találtam, mint az indiános könyveket vagy képregényeket, amiket ettől függetlenül nagyon szerettem, s titokban még mindig azon gondolkodtam, hogy vajon most melyiket és mennyit vegyek meg. Számolgattam, osztottam, szoroztam. Már a tenyerem is izzadt. Egyszer csak kezembe került egy szép kiadású, ám kissé szakadt, de elég régi Petőfi-összes. Ára kilenc forint volt. Nagyapám mindig azt mondta, hogy bármire is költesz: egy forintod maradjon. Szó szerint vettem a tanítást, s boldogan rohantam haza a Petőfi-összessel, a maradék egy árva forinttal és teljesen nyugodt lelkiismerettel.
Amikor Papa megkérdezte, hogy mit vettem, mondtam neki: Petőfi-összest. „Az igen! Megkérhetlek valamire, kisfiam?” – szólt mosolyogva. Bólogattam. Papa volt ugyanis számomra az orákulum, a bölcsesség és a humor kifogyhatatlan forrása, aki úgy látott vakon, ahogy senki más. Sokszor nyírtuk együtt a füvet. Ő tartotta a drótot, én meg nyomtam a fűnyírót. A drót volt kapcsolatunk metaforája, aminek egyik végén én, másikon ő. A drótot, hol a gép pengéje fenyegette, hol pedig beleakadt valamibe. Angyal vigyázott ránk, hogy nem vágtuk el, ez kétségtelen. Végül ott ültünk a frissen nyírt fű üde, zöld illatában. Ő bort ivott, és egy kortyot nekem is adott. Az asztalon gyümölcs, a tüdőnk megtelt a frissességgel. Az öreg pedig megkért arra, hogy olvassam fel neki a könyvet, amit vettem. A Petőfi-összest. Korábban az újságot olvastam fel neki, ő poénokat rögtönzött a gyászhírekre, miközben a mama isteni ebédet főzött. Szóval nekiláttunk a Petőfi-összesnek. Háromszor olvastuk végig.
Mire a végére értünk engem egyre jobban izgatott, hogy a legtöbb vers alatt más és más városok, a versekben és az ajánlásokban pedig, más és más nők neve szerepelt. Aztán nem bírtam tovább és megkérdeztem: „Mondd csak, Papa, ezek a költők ilyen sokat utaznak, és ennyire sok nőt ismernek?” – A papa nagyon komoly arcot erőltetett magára, de ott bujkált a mosoly is alighanem valahol, s úgy válaszolt: – „Bizony.” Mire kijelentettem, hogy akkor én is költő szeretnék lenni. Az öreg megsimogatta kócos fejem, s mondta, hogy ők azért reménykednek, hogy mégis inkább pap vagy politikus leszek majd, mert a költők nagyon szegények. Mire én megrántottam a vállam: nem számít, mert egy forintom úgyis mindig marad.
Sok-sok évvel később is megvolt a Petőfi-összes. Egy nagyon jó barátomnak, akinek meghalt a bátyja, s akinek sosem tudtam igazán segíteni, sosem tudtam megvigasztalni, végül nekiadtam. Mondtam neki, hogy én már többször is kiolvastam, s szerintem neki most nagyobb szüksége van rá. Elmeséltem a könyv történetét, ahogy azóta sokszor. Elmondtam, hogy mekkora hatással volt Petőfi egy tízéves kisfiúra. Főleg pedig, hogy a versei elején kiírta a lányok, végén pedig a városok nevét. Egész más „Petőfi-képem” alakult ki, mint az okosoknak. Nekem Petőfi vándorló szerzetes és csavargó politikus volt, aki bejárta a világot és minden nő imádta. Tudott vagány lenni és tudott szerelmes lenni. Annak a tízéves kisfiúnak a szemében, aki valaha voltam, olyan hőssé vált, mint a képregények szuper képességű világmegmentői, vagy a bátor indián harcosok. Sőt, később Petőfit láttam az összes szuperhősben, és az összes vágtató lovasban, bármennyire különös is ez. „Szuper” Petőfi, aki itt élt, szabad volt, szókimondó, szeretett és harcolt, és kimondta az igazságot. Ilyennek láttam.
Később persze egy csomó mindent meg kellett róla tanulnom, s olyan távolivá, megfoghatatlanná, márvány és papírízűvé vált, hogy nem tudtam újra olvasni egyáltalán. Mígnem a Művészetek Völgyében néhány éve tudósítottam már, mint ifjú költő és segédszerkesztő, s ott be nem tévedtem Ferenczi György és a Rackajam Petőfi-koncertjére a Kaláka-udvarra. Petőfi levelei vezették végig a Ferencziék által megzenésített verseket. Szenzációs volt. Újra elevennek és élőnek éreztem Petőfit, újra egyszerre lett megint szuperhős és indián. A koncert után mosolyogva zsebre vágtam maradék egy forintomat, és kinyílt előttem a világ. Azóta az ő muzsikájukat hallgatom minden március 15-én, nem pedig híreket.
szöveg Weiner Sennyey Tibor
emtévé
