Túlélés

 

– Mit parancsol? – nézett rám a kocsmáros, unottan ásítozva, a délutáni álmossággal küszködve, miközben a pultot törölgette, egy kétes tisztaságú nedves konyharuhával.

– Una cortado porfavor.

Dobáltam felé, a spanyol-portugál szavakat keverve, miközben elgondolkodtam, mikor is kedveltem meg a bivaly erős, rövid, és sűrűn csordogáló, keserű, feketekávét. Mindegy is, a lényeg, hogy finom.

Hely: Portugália, Porto.
Időpont: késő délután.
Emberek: álmosak és törődöttek.
Népsűrűség: rajtam kívül, szinte senki.
Érzetek: unalom, rezignáltság, gondolatok.
Mozgás: csak belül, a lelkemben, tudomást sem véve a dögletes melegben ájultan ődöngő macskákról, és a legyek, agresszív dühöngve döngő légióiról.
Élettevékenységek: minimumra kapcsolva.
Téma: kávé és túlélés.

Túlélés?
A szó, és a vele járó minden gondolat és furcsa érzet, nem először üt szöget a lelkembe…

Túlélés.

Vajon hányszor kell még életemben végiggondolnom, ízlelgetnem ezt a szót, és minden velejáróját, ami, akár az őszi viharok, úgy telepszenek rám, párával telt, óriási, elmozdíthatatlan súllyal.

Túlélés.

Ismét keserű a nyál a számban, mint már oly sokszor, ha olyan pontra érek, amivel nem tudok mit kezdeni, vagy esetleg abban a pillanatban, félelmeim miatt nem is akarok törődni vele.
Oly sokszor, és olyannyira sok kontextusban, időpontban hallottam már, magamtól és másoktól ezt a szót, hogy számát sem tudnám már megmondani.
Sose szerettem és sohasem tudtam mit kezdeni vele.

Akár egy súlyos fal.

Elhordhatatlan teherként nehezedett mindig rám, megbénítva minden életösztönt, a légvétel kivételével.
Mert, mit is jelent?

Mit hozhat magával e szó, mely megduzzadt sárban úszó, dühödt folyóként tömít el, és fed be minden normális emberi érzést.

Legtöbbször, az életünkben, a munkánkban, kellemetlen helyzeteink megélése előtt, vagy közben mondjuk ki.

Csak ezt éljük még túl.

Keserves, nem kívánt pillanatokat próbáltunk és próbálunk meg átélni ezzel a szóval.
Eddig, nem is volt vele probléma, hisz ilyenkor én is, úgy, mint más, berendezkedünk arra a rövid, de speciális pillanathalmazra, ami e mögött a szó mögött, nem titkoltan megbújik.

Mai napra, ez a kifejezés, teljesen módosult.

Nemcsak a tartalmában, de abban is, amennyi időre ez az átmeneti állapot létrejött. És, hogy mi is történt ezzel a szóval az értelmével, és velünk is, ezáltal.

Térben és időben, kitágult.

Kitágult, méghozzá úgy, hogy tartalma már teljesen átértékelődött, és az időben majdhogynem a végtelenbe mutat.
Csak ezt a nyarat éljük túl ezen a munkahelyen!
Éljük túl, a megaláztatásokat és sérelmeket akár a magánéletben is.
Igen ám, de ez mostanra folytonosságot, vagy jobb esetben jövőbeli, lassú megszűnést takar.
Kiszolgáltatott, a végtelenségig tehetetlen emberek, végső mencs-vára lett, arra, ami már annyira méltatlan, hogy ha élne Hamvas Béla, akkor élet-, vagy létalattinak titulálná.

A túlélés, pillanatnyi fogalom.

Hogy ez miért annyira fontos?
Nos, azért, mert ma, mikor elhagyja a szánkat ez a szó, legtöbbször azt jelenti, hogy magát az életet, és a létalatti helyzetek folyamatosságát kell túlélnünk.

Komolyan elhisszük, hogy túl kell élni az életet?

Végig rohanni?
Végig szenvedni, méltatlan éveket, úgy, hogy a halált várjuk?
Várjuk a halált?
Az önmagában semmit sem megoldó halált?
Addig meg valahogy, csak kibírjuk?
Túléljük?

Játszma ez…

Súlyos és halálos játszma.
Olyan, amelyet a korunk, a méltán sötétnek ítélt század, szám szerint a huszonegyedik mér ránk. Mérik ezt ránk, a kissebségben hatalmaskodók, mégpedig úgy, hogy a pórnép közben levegőt se tudjon venni.

Az élet nem erről szól!

Az életnek, nem ilyennek kellene lenni.

Persze, hallom az örök kétkedőket, problémák és gondok, mindig voltak, vannak és lesznek. Mindig lesznek olyan dolgok, amiket majd túl kell élnünk. Igazuk is van. De ezek rövid, átmeneti időszakok, nem pedig egy életen át tartó állandó folyamat.

Az élet tele van szépséggel.

De ez eltűnik, ha ennek a mocskos, és méltatlan, élet alatti játéknak a fogjaivá válunk.
Ezt kényszerítik ránk, „felülről”, hisz ez az érdekük, hogy ha testileg nem is, de lelkileg rabszolgává tegyenek minket.

Nincs más út, ki kell szállni ebből a játékból, és a sorsunkat saját kezünkbe venni.

Túlélni a rossz, nehéz, méltatlanul élet alatti helyzeteket, és felállni, tanulni, hinni, szeretni, összefogni, megérteni, átérezni, és épülni kell.

A túlélés, nem lehet az életünk!

– Jaj, drágám, igen, nem sok az a nyolcvanezer havonta, de mennyi lehet még nekem hátra?! Majd csak túlélem ezt is valahogy… – mondja ezt, negyven- ötven, tisztességben ledolgozott év után, amikor élvezni kellene, megmaradt élete, halványuló virágát. De nem. Ő, ők, túlélni szeretnének már csak, keserűen, akár az epe. Ezt nem hívnám életnek.
Ez a puszta, jéghideg és örökkön halott, túlélés.

Helyszín: Magyarország. Bárhogy is szeretnénk, ez még nem az egész világ.
Időpont: a huszonegyedik század, másnéven a Kali yuga, a sötétség kora.
Emberek: kiábrándultak, és félelmek között, csikorogva létezgetnek.
Érzetek: kiábrándultság, nihil és örvénylő szorongás.
Mozgás: egyhelyben ragadás, tehetetlenség.
Élettevékenység: mínusz, vagy zéró.
Téma, már ha egyáltalán van: túlélés.
Élet: nincs.

Marad köröttünk és bennünk, a néma csend, a koszos homály, mely a sivatag, élhetetlen homokját pusztítja, az iszamós levegőből áradó, fertelmes bűzzel és élet alatti, Keserű nihillel. Csodálatos. Élet! Élet? …

A rövid és sűrű, krémhabos kávé, lassan csordogál lefelé a torkomon, a jól megszokott útján. Keserű ez is, akár az előző gondolataim, de egészen máshogyan. Az igazi, és elviselhetetlen keserűség, a lélekben tud tenyészni, és ott rombol le mindent, ami éltető lehet.
Ha hagyjuk.
Ha hagyom.
A válasz, évek óta ott van a szám szélén kimondatlanul. Úgy csüng ott, magányosan, akár kevés aszott barack, a félig kiszáradt fán.
Most, itt, a portugál délutánban, új életet, és értelmet kapva fordul ki a számból. Feléled, és akár a hirtelen feltámadó viharban, a villámlás hangja, dühödten köpöm ki magam elé.
Úgy fordul ki, a számból, akár a régen-romlott falat. Nem. És még, a nyomaték kedvéért, kétszer belekiáltok a csendbe.

Nem! Nem! Nem!

A szavak, bevert szögként állnak ki a délután hangtalan simaságából, és értetlen Portugál fejek fordulnak felém, csodálkozva, hisz egy szót sem értenek az egészből.
Megnyugszom.
Ahogy a vihar jő, olyan hamar el is múlik, és pillanatokkal később, már mosolyogva néznek rám. Látom rajtuk a nyugalmat, megértést, szeretetet és az ezzel járó felismerést.
Csak egy zarándok.
Furcsa, fáradt, és szőrös, de kedves zarándok.
Megnyugtatóan intek feléjük, jelezve, nem tévednek.
Csak egy kedves, de furcsa zarándok vagyok.
Zarándok, itt, és örökkön, hosszú életeken át.

Élő. Nem túlélő. Csak egy Kósza…

szöveg Régeni János
emtévé