Nem szabad túlságosan komolyan venni a nőket, a csókokat, a vonatokat, a városokat, az embereket, ezt az egész nagyszerű mindenséget, az életet.
Figyelni kell, mert színes, érdekes ez a pazar színjáték.
A lényeg sohasem változik.
Kaland az egész, nincs kezdet és nincs befejezés.
Csak állomások vannak.
Szaladunk, lihegünk, kergetjük a boldogságot, de elérni nem lehet soha.

szöveg Királyhegyi Pál
emtévé

emtévé

* * *

Elgondolkoztattak azok a belső akadályok, amelyek színészi munkánkat gátolják, s amelyek miatt gyakran születnek bántóan sablonos színészi kontármunkák. Ezek a kérdések vezettek rá, hogy keresni kezdjem a belső technika módszereit, azaz azokat az utakat, amelyek a tudatosságtól a tudat mélyéig vezetnek, arra a területre, ahol a valóban alkotó folyamat kilenctized része lejátszódik. Megfigyeltem önmagamat, színészeket, akikkel próbáltam, a legkiválóbb orosz és külföldi színművészeket, és ezek alapján néhány általánosítást tettem, amelyet később a gyakorlatban is kipróbáltam. Az első közülük abban rejlik, hogy az alkotó ihlet létrejöttében nagy szerepet játszik a teljesen szabad test, azaz a test felszabadítása minden izomfeszültségtől, amely észrevétlenül hatalmában tartja nemcsak a színpadon, hanem az életben is, mintegy megbilincseli a színészek testét, és megakadályozza, hogy engedelmes tolmácsa legyen a lelki folyamatoknak. Ez az izomfeszültség azokban az esetekben éri el a maximumát, amikor a színésznek valamilyen különösen nehéz színpadi feladatot kell végrehajtania;ez igénybeveszi belső energiájának nagy részét, s elvonja a magasabb rendű központok működésétől. Ezért ha kifejlesztjük magunkban azt a képességet, hogy meg tudjuk szabadítani testünket a fölösleges erőfeszítéstől, eltávolítjuk alkotó tevékenységünk egyik legnagyobb korlátját. Ez azt is jelenti, hogy lehetővé tesszük, hogy tagjaink izomenergiáját csak a szükséghez képest és művészi feladatainkkal pontos összhangban használjuk fel.
Második megfigyelésem, hogy az alkotóerő felbuzgását jelentősen fékezi a színészben a nézőtér, az őt figyelő közönség tudata. Ez gúzsba köti belső szabadságát, és megakadályozza, hogy művészi feladatára összpontosítson. Ha például egy-egy kiváló színész játékát figyeljük, szemünkbe tűnik, hogy “nagy pillanatai” mindig olyan helyzetekkel kapcsolatosak, amikor teljes figyelmét maga a színdarab köti le, és hogy épp ebben az esetben, azaz éppen akkor, amikor figyelmét elvonja valami a nézőktől, különösen hatalomra tesz szert fölöttük, lebilincseli s művészi élete részesévé avatja őket. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a színész teljesen elfeledkezhet a közönségről, csupán arról van szó, hogy a nézősereg ne hasson rá nyomasztólag, ne fossza meg az alkotáshoz szükséges közvetlenségtől. Ez utóbbit a színész csak figyelme irányítása révén érheti el. A megfelelő rutinnal rendelkező színész kedve szerint korlátozhatja figyelmének körét, arra összpontosíthat, ami ezen a körön belül van, és arról csak félig tudatosan vesz tudomást, ami e kör határain kívül esik. Szükség esetén ezt a kört teljesen leszűkítheti, s elérkezhet ahhoz az állapothoz, amit nyilvános egyedüllétnek nevezhetnénk. De e kör kerülete rendszerint rugalmas, a színész hol tágítja, hol szűkíti a színpadi cselekmény követelményeinek megfelelően. E kör határain belül található a színész mint a dráma egyik szereplője, figyelmének közvetlen, központi tárgya is; esetleg egy tárgy, amelyre e pillanatban kívánsága összpontosul vagy egy szereplőtársa, akivel a darab folyamán bensőséges kapcsolatba kerül. Ez a tárggyal való színpadi kapcsolat csak abban az esetben lehet művészileg teljes értékű, ha a színész hosszadalmas gyakorlatok útján rászoktatta magát, hogy mind érzékeléseiben, mind pedig az érzékelésekre való reagálásban a maximális intenzitással adja át magát ennek a kapcsolatnak. A színpadi cselekmény csak ebben az esetben lesz kellően kifejező; s a színdarab szereplői, azaz a színészek között létrejön az a lánc, az az élő kapocs, amely az előadás ritmusának és tempójának betartása mellett a dráma visszaadásához szükséges.
De bármekkora legyen is a színész figyelmének köre, zárja a színészt egyes pillanatokban akár “nyilvános magányosságba” vagy fogja át a színpad minden szereplőjét, a színpadi alkotóművészet mind a szerep előkészítése közben, mind pedig az ismétlődő előadások idején megköveteli a színész teljes fizikai és lelki összpontosítását, testi és lelki képességeinek teljes mértékű részvételét. Ez az alkotóművészet hatalmába keríti a látást és a hallást, általában a színész minden érzékszervét, felébreszti lényének legmélyebb életét, működésre serkenti emlékezetét, képzelőerejét, érzelmeit, értelmét és akaratát. A színész teljes fizikai és lelki alkatának arra kell összpontosulnia, ami az általa ábrázolt szereplővel történik. Az ihletnek, azaz a színész képességei önkéntelen felívelésének pillanataiban ez így is van. De ihlet nélkül a színész könnyen lép az évszázadok színházi hagyományai kitaposta útra: “illusztrálni” kezd, egy valamikor látott vagy ködösen kirajzolódó alakot akar megformálni, érzéseinek külső mázát hamisítja, vagy pedig magába szuggerálja és kipréseli önmagából az alakítandó szerep érzéseit. Ezzel erőszakot követ el pszichikai apparátusán. De ennek az apparátusnak törvényei áthághataclanok; a színész tehát nem érheti el a kívánt eredményt. Az érzésnek csak talmi utánzatát tudja adni, mert az érzés nem jön elő parancsszóra. A tudatos akaratnak még a legnagyobb fokú erőfeszítésére sem ébred fel közvetlenül, és nincs a nap alatt haszontalanabb munka, mint amikor valaki saját lelkében kotorászva próbál érzést kicsiholni. Ezért annak a színésznek, aki a színpad igazi művésze akar lenni, egyik legalapvetőbb tételét a következőképpen fogalmazhatjuk meg: nem lehet az érzéseket megjátszani, illusztrálni, és nem lehet közvetlenül előidézni őket önmagunkban.

* * *

Az érzésekre nem hathatunk közvetlenül, de a kellő irányba útnak indíthatjuk alkotó kép-zelőerőnket, a képzelőerő pedig, amint erre a tudományos lélektan rámutat, felhevíti érzelmi emlékezetünket, kicsalogatja tudatunk rejtett rétegeiből a valaha átérzett érzelmek elemeit, és az előttünk felmerülő figurának megfelelően újonnan szervezi őket. Igy a képzeletünkben felvillanó képek minden erőfeszítésünk nélkül visszhangra lelnek érzelmi életünkben, és velük egybehangzó érzelmeket váltanak ki belőlünk. Ezért az alkotó képzelőerő a színész alapvető, nélkülözhetetlen adottsága. Könnyen lángra gyúló, mozgékony képzelőerő nélkül nincsen alkotóművészet — sem ösztönös, intuitív, sem pedig belső technika támogatta alkotóművészet. Az ihlet perceiben a művész lelkében mozgásba jön a beleivódott, néha egészen a tudat mélyének szférájába leszállt képek és érzelmek egész világa.

* * *

Ahhoz, hogy a színészt megragadja és színpadi cselekvésre késztesse az a képzelt világ, amelyet a drámaíró munkája alapján létrehoz, feltétlenül hinnie kell ebben a világban; ugyanolyan reálisnak kell tartania, mint az őt körülvevő valóságos világot. Ez nem azt jelenti, hogy a színész a színpadon hallucinációkba essék, hogy játék közben elveszítse realitásérzékét, nem azt jelenti, hogy valódi fának fogadja el a festett díszleteket. Sőt, épp ellenkezőleg, tudata egy részének mindig kívül kell állnia a darabon, ellenőrként kell figyelnie mindent, amit a színész szerepében érez és végrehajt. Nem felejti el, hogy a díszlet, a kellék nem egyéb, mint díszlet és kellék, de ennek nincs jelentősége a számára. Mintegy ezt mondja magának: “Tudom, hogy minden, ami engem itt a színpadon körülvesz, durva hamisítvány, hazugság. De mi lenne, ha ez mind igaz lenne, akkor hogyan reagálnék egy ilyen jelenségre, mit tennék?”. . .És attól a pillanattól kezdve, hogy a színész lelkében megjelenik ez a “mi lenne, ha”, a reális világ elveszti számára érdekességét, és a színész átlép egy más, képzelőereje által tervezett életbe.

* * *

Hogy a színpadi alkotás útját szegélyező veszélyeket megelőzhesse, a színésznek szakadatlanul fejlesztenie kell önmagában igazságérzékét, s ennek az érzéknek ellenőriznie kell lelki és testi tevékenységét mind a szerep előkészítésének, mind pedig alakításának időszakában. Csak erősen fejlett igazságérzék mellett érheti el, hogy minden póza, minden mozdulata belsőleg indokolt legyen, azaz az ábrázolandó alak lelkiállapotát fejezze ki, és ne szolgálja mindenféle konvencionális színpadi mozdulatok és testtartások módjára csupán a tetszetősséget. A fenti módszereknek takarékos beosztása alkotja a színész belső technikáját A belső technika fejlődésével együtt kell haladnia a külső technikának is. A színésznek állandóan tökéletesítenie kell testi apparátusát, amely az ábrázolandó színpadi alak felidézésére és belső életének pontos, világos kifejezésére szolgál. E célból a színésznek nem csak a teste hajlékonyságát és mozgékonyságát kell kidolgoznia, nem csupán könnyed, sima és ritmikus mozgásra kell törekednie. Végső soron el kell érnie, hogy minden izomcsoportját tudatosan irányítsa, és pontosan érezze a beléjük áramló energiát, amely a színész magasabb rendű alkotóközpontjaiból kiindulva meghatározza arcjátékát, mozdulatait, és kisugárzó ereje magával ragadja partnereit és a nézőteret egyaránt. A belső érzékelésnek ugyanilyen fokozott tudatosságát és érzékenységét kell a színésznek kidolgoznia hang- és beszédapparátusában is. Megszokott beszédünk mind az életben, mind pedig a színpadon prózai és monoton, szavaink összefüggéstelenül koppannak, nem fűződnek fel a beszéd-melódia láncára. Pedig ez a melódia olyan lehetne, mint amilyent a mesterhegedűs csalogat ki a hegedűjéből: mélyen zengő, színes, sűrű, átható dallam, amely szabadon szárnyal a magas és mély hangok között, elhalkul, majd fortéba csap át. A színészek az unalmas, gépies beszéd ellen vívott harcukban gyakran “felékesítik” beszédüket, különösen versmondás alkalmával; mesterkélten cifrázzák, kádenciákat iktatnak be, hirtelen magasítják vagy mélyítik hangjukat. Mindezek az “ékítések” a konvencionális dagályos deklamáció jellemzői, semmi közük sincsen a szerep érzelmeihez, ezért az érzékenyebb néző rögtön megérzi bennük a “falsot”. Lehet azonban a beszédnek másfajta, természetes, zenei csengése is, amelyet nagy művészeknél figyelhetünk meg az igazi ihlet pillanataiban. Ez a beszéd mélységes kapcsolatban áll a szerep belső csengésével. Ezt a természetes zenei beszédet kell a színésznek elérnie; beszédének, hanghordozásának hitelességét állandóan ellenőrizve gyakorolnia kell hangját, ugyanúgy, mint az énekesnek. Ezzel egyidőben szövegmondását is fejlesztenie kell. Hiába van a színésznek erős, hajlékony, kifejező hangja, menthetetlenül eltorzul beszéde, ha hanyagul ejti ki a szavakat, ha nem ügyel az alig észrevehető szünetekre és hangsúlyokra, amelyek a mondat pontos értelmét, érzelmi színezetét megadják. Tökéletes írói alkotásban minden betű, minden írásjel a mű belső lényegének feltárására szolgál; a színész saját művészi elgondolásai alapján minden mondatba egyéni árnyalatot visz bele, s ezeket az árnyalatokat nemcsak testének kifejezőerejével kell visszaadni, hanem művészien kidolgozott beszédével is. Emellett arról sem szabad megfeledkezni, hogy a szót alkotó minden egyes hang, minden magánhangzó és mássalhangzó mintegy külön hangjegy, amelynek kiszámított helye van a szó hang-akkordjában, s a szavakon átsugárzó lélek kis részecskéjét fejezi ki. Ezért a beszéd fonetikus oldalának tökéletesítése nem szorítkozhat a beszédapparátus gépies gyakorlataira, hanem arra kell irányulnia, hogy a színész a művészi kifejezőerő fegyvereként értékelje szavainak minden egyes hangját. Ebből a szempontból ugyanúgy, mint a beszéd zeneisége, a mozgás plasztikussága és ritmikussága és általában a színpadművészet külső technikája tekintetében — a belső technikáról nem is beszélve — korunk színésze ma még a művészi kultúra igen alacsony fokán áll, s számos okból messze elmarad a zene, a költészet, a festészet mestereitől, és még a fejlődés végeláthatatlan útját kell megtennie.

Ha azt mondom BENKŐ JÓZSEF, sokaknak nem ő jut az eszébe. De ha azt mondom BOZSÓ, nagyon sok színházi ember kapja föl a fejét, és mosolyogva bólint, hogy persze. Olyan színházi emberről beszélünk, aki alapokat tett le az alternatív színjátszás megteremtésére. Ő alapította az első Lakásszínházat Győrben, ami akkor a maga nemében fogalom volt. Nemcsak rendhagyó formája miatt, hanem hangvétele, és egész szellemisége miatt. Naná, hogy nem szerették érte. Már a hivatalos szervek, mert a színészei és a közönség imádta. Egy korszak fűződik a nevéhez, és sok-sok pályára indított ember, aki nemcsak színészmesterséget hanem valódi, értékrendet is tanult Bozsótól.
Nem sorolgatok most itt neveket, hosszú lenne a névsor, aki neki köszönheti, hogy kapcsolatba került a színpaddal – az internet korában mindennek utána lehet nézni.
Engem inkább az érdekel, mit gondol a ma a színház létjogosultságáról.

A színház mindig, minden korban tükröt tartott az emberek elé.

Ezen lehetett nevetni, vagy éppen sírni, attól függően, hogy vígjátékot, vagy drámát nézett a közönség.
Aztán volt a XX. században egy elég hosszú korszak, amikor minden színpadon elhangzott mondat áthallás és összekacsintás volt a szereplők és a közönség között. Mindenki tudta, hogy egy gesztus, egy hangsúly mire utal, akár Shakespeare, akár Moliére írta a szöveget.

És jött a rendszerváltás.

Hirtelen mindent ki lehetett mondani, meg annak az ellenkezőjét is. Ezzel együtt viszont megszűnt ezeknek a titkos összekacsintásoknak a jelentősége.
Ma a színházi előadások – tisztelet a nagyon kevés kivételnek – engem leginkább egy jelmezes olvasópróbára emlékeztet, sok zenével, és kikényszerített álvidámsággal. Megszűntek a „nagy” előadások, és ezzel együtt a nagy színészegyéniségek is. Mert valljuk be, egy tévés szappanopera adhat népszerűséget, aki szerepel benne, föl fogják ismerni bevásárlás közben, de szakmai fejlődésről, érzelmi mélységek megéléséről nem beszélhetünk az esetükben.

Ülünk Bozsó lakásában, amit imádok.

Teljesen olyan, mint Bozsó, tele varázslatos dologgal, színházi hangulattal, titokzatossággal, szóval igazi művészotthon. Még a két macskája is színpadi jelenség.
Előttünk frissen főtt kávé, a csészékből emlékek szállnak föl gőz helyett.
Nézem Bozsó megfáradt arcát. Szeretem ezt az arcot, mert őszinte. Rajta van az élete minden lenyomata. Minden rosszé, és minden jóé. Szeretem a szúrós tekintetét is. Nem mosolyog. Már egy ideje nem.

emtévéHová tart ez a világ Bozsókám?

Benkő József Röviden, az emberi elidegenedés felé. Minden, ami az embert emberré teszi – mint a XXI. század – iszonyatos sebességgel csupaszodik le. Semmi és senki nem számít, csak önmaga, az érvényesülése és az anyagi éhsége. Szeretet, bizalom, hit – nem vallás, hanem valódi hit, amiben élünk, – megértés, elfogadás, beismerés, önelemzés, érintés, érték, beszélgetés… Ó nagyon hosszú lenne a lista! Nem csak én, többen – no ez a „többen” fogy – mondjuk, ez a világ nekünk idegen, zajos, hazug. Olyan, mint egy rossz álom. Nem szeretnék egy pillanattal sem fiatalabb lenni és ezt így leírni életidegen, mert az életösztönnél nincs erősebb ösztön. Nem érzem jól magam – most csak a magán véleményét mondom – elég volt, mennék mielőbb „ODA”, mert félek, hogy a múltam csodás, szép, tartalmas, értéket felmutató emlékeimet elveszítem. Hát nem vidám gondolatok mondatokba formázva… Azon gondolkodom ki a felelős?

emtévé Sokan irigyelnek téged, mert részese lehettél a hőskornak, sokan azt sem tudják, hogy volt ilyen. De azért akkor sem volt fenékig tejfel az élet…

Benkő József Nem, de emberibb volt! Az ember megtagadhatja önmagát, lehet jó, rossz, kegyetlen. Az állat nem! Ők – tudomásul kell vennünk – emberibbek, őszintébbek az embernél. Nem a technika, a robotok teszik embertelenné a világunkat, hanem mi magunk. „Akkor” még tudtunk dialogizálni egymással. Szeretni, érzelmesen, romantikusan. Tudtunk bocsánatot kérni. Belátni a saját és a másik hibáit, jó tetteit. Nem csak a színész fejedelmek, a nagy alkotók tudtak érzelmeket adni, nevettetni, elgondolkodtatni, csendet teremteni, hanem a „tanulatlan” egyszerű ember is, mert tudtak a maguk énjéből bölcsek lenni. Örülök, hogy e szép világban élhettem, tehettem a dolgom.

emtévé Mennyit változott ötven év alatt a közönség?

Benkő József Sokat. Elfogadta a televíziók tartalmi világát. Úgy élnek – tisztelet a kevés kivételnek – amit ott látnak. Része a saját egyéniségüknek – ha van még ilyen – a családi életüknek, emberi kapcsolataiknak. Nem olvasnak, nem látják meg a szépet, nem állnak meg egy pillanatra, hogy rácsodálkozzanak a csodára! Örüljenek a pillanatnyi csendnek! Rohannak, tarolnak, ölnek és rabolnak. Vannak, akik boldogok és azt hitetik el önmagukkal, hogy így szép az élet. Szerencsére vagyunk páran még – pici szigeten élők – akik nem így élünk. Minket már senki nem vesz észre, nem látnak és hallanak. Nem létezünk az ő világukban.

emtévé És mennyit változott a szakma?

Benkő József Ne sértsük meg e szó igazi tartalmát. Rossz iparosok vannak – kivétel néhány „harcoló” alkotónak, akik rohamosan fogynak, „elmennek”. A fiatalabbak meg lassan belefáradva feladják. Robotolva teszik a dolgukat, mert élni kell. Híg lett a színház, a képzőművészet, a film a TV. Lottó főnyeremény, arany tömb, ha értéket felmutató alkotásba botlunk. Sajnálom és bocsánat, hogy ezeket mondom. Megkeseredett, életunt, befelé forduló lettem, menekülő a nagy írók könyveinek lapjai közé.

emtévé Miből lehet ma szerinted egy művésznek töltekezni?

Benkő József Feltöltődni? Nem tudom a választ. Látok néha rég múltat idéző alkotásokat. Azok hozzák még létre, akik lelkükben, génjeikben hordják az alkotás tisztességét, tiszteletét és alázatát.

emtévé Nevezz meg hármat a számodra szakmailag hiteles rendezők és színészek közül. Olyat, akit tudsz becsülni.

Benkő József Nehezet kértél. Rendezők? Voltak a nagyok. „Elmentek”. Az ő növendékeik, akik közül sokan otthonaikban ülnek, nincs rájuk igény. Akik meg feladatot kapnak, kénytelenek kiszolgálni az igénytelenséget, mert ha nem teszik, akkor többet nem kapnak feladatot. Ez a színészekre is igaz. A fiatalokat nem ismerem, mert kiírtak a szakmából. Biztosan vannak! Nevek: Korcsmáros György, Alföldi Róbert, Zsámbéki Gábor. Színészek? Kern András, Kulka János, Csernus Mariann.

emtévé Azt gondolom ha valamikor, akkor pont most lenne szükség a sorok újrarendezésére, és a színház újragondolására is. Te látsz erre esélyt?

Benkő József NEM!

emtévé Ez azért nem volt vidám válasz… Melyik volt a legkedvesebb rendezésed?

Benkő József Mindegyik, mert azt rendezhettem, amit szerettem és mondandóm volt vele.
Déry: Az óriáscsecsemő
Örkény: Babik
Moliére: Fösvény
És három világsikert hozott (Monaco Világfesztivál, 1977.)
Aztán, amikben dramaturgként is jelen voltam:
Békés-Dinnyés-Benkő: Minden tájra jut egy betyár
Bedők-Radnai-Benkő: A mi panoptikumunk
Benkő: Koaliciós szving
Ezeket szerettem.

emtévé Ha ma rendezhetnél, milyen darabot választanál?

Benkő József Értéket közvetítőt, elgondolkodtatót, felhőtlenül szórakoztatót. Pasternyák Doktor Zsivágóját, Örkény Babikját ismét, mert nagyon ma! És Nóti kabaré estet.

szöveg Pálfalvi Dorottya
emtévé