Nagy rajongója voltam régen is. Sok más mellett, számomra felejthetetlen volt az Ernani produkciója. Korai Verdi opera , nem a legsűrűbben játszottak közül való. Nem emlékszem pontosan hányban tartották a magyarországi bemutatót Gardellvel, rémlik egyetemi éveim kezdetén, vagyis nagyon régen…
Óriási reveláció volt nekem a darab, teljesen beleszerettem, olyannyira, hogy később a szakdolgozatomnak is egyik témája lett. A Gardelli által fémjelzett bemutató szereposztása is pazar volt. Kincses Veronika, B. Nagy János, Miller Lajos, Kováts Kolos. A szép hangok orgiája. Nagyon sokszor láttam az előadást. Az egyiken, mikor Gardelli kijött meghajolni, egy kisebb csoport olasz, előreszaladt a nézőtéren és azt kiabálták “Sei l’unico'” (Te vagy az egyetlen). Lehet, hogy rokonok voltak, nem tudom, de tisztán emlékszem a jelenetre.
Sok évvel később, mikor az Operaházba kerültem – mit kerültem, mindenáron ezt akartam – megismertem személyesen. Pont abban az évben készült az Otello produkció, amit ő vezényelt. A próbákba is sokszor belenéztem. Nagy élmény volt. Ebben is a legnagyszerűbbek énekeltek, számomra a reveláció Lukács Gyöngyi és Bándi János párosa. Vágni lehetett a feszültséget köztük a színpadon. Igazi “krimi”.
Több énekestől halottam akkoriban, hogy Gardelli “lelassult”, lassú tempókat vett. Én nagyon szerettem így is.
Híresen szép ember volt még 80 évesen is. Miközben vezényelt még szebb lett. Többször tolmácsoltam neki különböző helyzetekben, jóba lettünk. Elég jól kezeltem a hisztijeit. Mert az volt neki bőven…
Persze nekem könnyű volt, az énekeseknek kevésbé. Mikor megtudta, hogy van egy fiam – 5 éves lehetett akkor Marcello – aki beszél olaszul, nagyon lelkesen mondta, hogy meghív minket ebédelni a kedvenc helyére, az Operettszínházzal szemben lévő étterembe. Kollegáim vigyorogtak nagyon, mert – mint kiderült – már mindenkit meghívott, szóban. Aztán valójában senkit nem vitt ebédelni, azt mondták róla, hogy kicsit fogához verte a garast az édes ember.
Nos, minket valóban meghívott. Egy szombat délben együtt ebédeltünk hármasban! nagyon tetszett neki Marci fiam, irtón élvezte, hogy olaszul beszél vele. Ebéd után azt mondta, szeretne valamit adni nekünk. Írt egy szimfóniát, és egy kazettán megkaptam a felvételét. (Azóta kétszer költöztem, biztos megvan valahol, de most hirtelen nem tudnám elővenni sajnos.)
Igazi muzsikus volt, abból a tipusból, akinek az ereiben is muzsika folyik és akit komolyan a világon semmi más nem érdekel az életben, csak azok a kis fekete bogyócskák a vonalakon, amiket hangjegyeknek hívnak.
emtévé
]]>Placido Domingo
Mit lehet róla írni, mit még nem írtak? Én azt godolom, hogy ő a XX. század legnagyobb operaénekese. Nem énekese, hanem operaénekese. Az opera színpadi műfaj, nem elég énekelni benne. Ő pedig nem csak énekel.
Én ezt a tenort szeretem legjobban, de hangfenomének, óriási tenorok azért voltak bőven az utóbbi hatvan évben, amióta ő a pályán van. Kinek ez tetszik, kinek az.
Ekkora művész, ilyen elképesztően hosszú karrierrel és óriási reprtoárral mint ő, azt hiszem még nem volt. Tenorban semmiképp. Azon kívűl, hogy egészen kíváló színész, hihetetlen átváltozó művész és ami mindenki másnál különlegesebbé teszi az a stílusérzék. Soha nem téved. Hajszál pontosan tudja mit, hogyan kell énekelni. Én azt szoktam mondani, hogy nekem ő egy értelmező szótár, bárhol felüti az ember, ott a magyarázat. Mindent úgy kell énekelni, ahogyan ő énekli. Az egyszerű dalocskától a valódi drámáig, az elcsépelt operaslágereken át, az operettig.
Soha nem túloz, nem érzeleg, nem csuklik el a hangja hatásvadász módon.
Valódiakat. Nagyon mélyről jövőket. Ő maga, nagyon érzelmes, rengeteg élethelyzetben sír, mint egy gyerek, túlfűtött, de a színpadon hihetelenűl profi.
Nem egy olyan felvételt láttam, ahol előadás közben elesett, láthatólag alaposan meg is ütötte magát, de egy másodpercre nem esett ki a szerepből, a zenéből.
Otelloként valósággal eszét veszti tökéletesen átalakul.
Rengeteg felvételét néztem végig, néhány mesterkurzusát. Óriási élmény, ahogyan a kezdő énekeseket instruálja. Tizenhat éves kora óta énekel és én azt hiszem, a lelke mélyén a színpadon akar búcsúzni az élettől.
Megszállottan hajtja az életet, az előadásokat. Olvasom, hol, mikor lép fel, hol vezényel, hol rendez, többet dolgozik, mint fiatalon.
Én imádom őt, de néha már zavarba ejtő egy-egy előadása. Olyankor úgy megkérdezném: “Drága Placido, de miért?” Ő biztos nem teszi fel ezt a kérdést magának. Fel se merül benne, hogy vissza kéne vonulni. Amíg mozogni tud, színpadon akar lenni, kábítószer számára, képtelen lemondani róla. De egy ekkora művésznek, aki 60 éven keresztűl elvarázsolta a világot, ezt a kis emberi gyengeséget azért el lehet nézni.
Na és akkor itt egy történet az “én Placidomról.”
Rómában dolgoztam, július közepe, vasárnap, tikkasztó hőguta, aki teheti a tengeren, a város kihalt ilyenkor.
Csöng a mobilom, Domingonak másnap, hétfőn kora reggel Budapestre kell utaznia a koncertjére Rost Andreával, Miklósa Erikával, de vasárnap este még vezényel Rómában a Caracallában. Az előadás nagyon későn ér véget, VIP várót kellene foglalni neki, hogy ne kelljen félhalottként sorba állnia a chck inben.
Hívtam a követségi ügyeletes kollégát.
Itt most ugorjuk át azokat a részleteket, hogy milyen szintű együttműködést és munkakedvet tapasztaltam részükről, az egy másik történet, ez most Placidoról szól.
Akkor még volt MALÉV és a római képviselet vezetője egy szuper kedves, készséges nő volt, aki viszont mindenben segített. Egész délután rohangáltam, végül elintéztem a dolgot.
Este hívtam Domingo managerét, minden oké, mehet a VIP váróba. Ő nagyon megköszönte és megkért, ha lehet menjek is érte a szállodába és vigyem ki a reptérre, már megrendelte a taxit.
Reggel nyolckor ott voltam a szállodában és vártam az édes embert. Mondogattam magamnak: “Öreg lesz és fáradt, öreg lesz és fáradt”
Nos, sokkal öregebb és sokkal fáradtabb volt, mint vártam…
Beültünk a taxiba hátra egymás mellé. Kedves volt, de nem látott a fáradtságtól, hátradőlt, becsukta a szemét. Beszélgettünk egy kicsit, unokákról, a magyar titkáráról, de ő félig aludt…
Mivel őrült hőség volt, rajtam lenge nyári ruha, ami kicsit szétnyílt a lábamon. Placidonk minden gátlás nélkül előrehajolt és jól megnézte a lábamat. Öreg róka, nem vén róka!
Kiértünk a reptérre, kiszállunk, a VIP váró előtt várt egy olasz nő és a fülembe súgta
– Scusi,chi é il signore? (Bocsánat, ki ez az úr?)
Megmondtam neki, meglepődött, azt mondta, nem ismerte fel.
Két nő ugrált Placido körül. Kávé, süti, ez-az.
Ettől magához tért, felébredt és beszélgettünk. Mindenféléről, koncertekről, családról. Nagyjából egy órát ültünk ott. Aztán jöttek érte, hogy viszik a repülőhöz autóval. Kérte, menjek vele. Végig magázódtunk, a gépnél már tegezett, kaptam két puszit és megkérdezte:
– Nincs kedved velem jönni Budapestre?
Nem egy nagy story,de azért mégiscsak eltöltöttem vele két órát.
Kár, hogy nem húsz évvel előbb…
emtévé
]]>