vers

Minthogy belőle egyéb nem maradt, szeretem, ami körülötte volt, a kispárnát, melyre feje hajolt, karperecét, elárvult tárgyakat, a kulcsot, mely hozzá vitt, távolabb erdőket, városokat, úti port amit együtt vertünk fel, a mosolyt, mely szívéből a szemébe szaladt mikor festették: – nem pótolja, de az egész világ tele van vele, s most tudom csak igazán, […]

Húszéveskori önmagunkkal ha találkoznánk negyvenévesen: irigyelnénk, vagy megpofoznánk. Aki tegnap voltál ma már nem te vagy, Aki holnap léssz ma még nem te vagy. Csak az emlékezet csalása fűzi egy életté a folyamatos halált. Mert meghal szünetlen az én, meg az énre az én, a bennem sületlenebb én, a velem okosabb én, a rajtam kopottabb […]

Én írok levelet magának – Kell több? Nem mond ez eleget? Méltán tarthatja hát jogának, hogy most megvessen engemet. De ha sorsom panasz-szavának szívében egy csepp hely marad, nem fordul el, visszhangot ad. Hallgattam eddig, szólni féltem, és higgye el, hogy szégyenem nem tudta volna meg sosem, amíg titokban azt reméltem, hogy lesz falunkban alkalom, […]

Ha ezt a szót, e kurta szót Ki tudnám egyszer ejteni Egyszerűn, hangsúlytalanul, Ahogy ágról a zuzmara pereg, Ahogy az esőcsepp a mélybe hull… Ha tudnám egyszer ezt kiejteni Vigaszt nem várón, visszhangtalanul. Ha tudnám egyszer ezt úgy ejteni, Hogy nem kellene mögé rejteni Fájó lemondást, keserű dacot, Titkolt reményt, elfojtott haragot. Ha úgy ejthetném, […]

A kegyelem és öröm együtt ért azzal, amit nyomoruságnak neveznek általában. Szög és olaj lehetne címerem, mit írhatnék azonban szövegéül? Talán azt, hogy mindent megértek, felhők futását és disznók fejét rálapúlva a préskemény palánkra. De ez is mit jelent? Nekünk magunknak muszáj végül is a présbe kényszerűlnünk befejeznünk a mondatot. emtévé

fényszerpentin kígyózik a hegyen ezüstösen sugárzó levegő csorog a holdról házak között a sötétség tetőcserepét emelgeti a szél kertem faggatja a zápor kimossa a kövek alól a titkokat hunyorgó alakom alatt orgonabokor ágain szélsztaniol zörög rügyek zöld zárkáiból fehér virágok bomlanak zápor zajába hullatják szirmukat s mint hangfogó hó beterítik az utcát * fényfoltok száradnak […]

Pók szőtte szürke szálait az erdőn, Fonalait kelő nap aranyozta. Kisebb körök, nagyobb körök, Csodálatos körök… Körök közepén ült a pók maga. Mestere volt, királya volt, Istene volt a maga világának. S oly lenge-könnyű volt mégis a vára, Hozzá képest a tölgylevél hullása: Mintha tömör bronzlapok hullanának. És jöttem én: Az ürbe lökött kóbor üstökös […]

Öröm előzi, hirtelen öröm, ama szemérmes, szép anarchia! Nyitott a táj, zavartan is sima, a szélsikálta torlaszos tetőkre, a tenger kőre, háztetőre látni: az alkonyati rengeteg ragyog. Kimondhatatlan jól van, ami van. Minden tetőről látni a napot. Az össze-vissza zűrzavar kitárul, a házakon s a házak tűzfalán, a világvégi üres kutyaólban aranykori és ugyanaz a […]

közénk feküdt a helyi idő. szerettem volna délkörödhöz igazítani dzsípieszem, de a tehetetlenség vulkanikus folyamatai szíved felszínén kérget képeztek, és mint az univerzum egyetlen lakható bolygója új keringési pályára álltál. sötétségek irgalmatlan szakadékában feltérképeztem a szeretet hegy-vízrajzát, ám a benned nyíló távlatok csapdáiban vas íze volt a szabadságnak. szingli zoknik kerítője lettem, mindnek párt kerestem, […]

Tudd meg: szabad csak az, akit Szó nem butít, fény nem vakít, Se rang, se kincs nem veszteget meg, Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet, A látszatot lenézi, meg nem óvja, Nincs letagadni, titkolni valója. Tudd meg: szabad csak az, kinek Ajkát hazugság nem fertőzi meg, Aki üres jelszókat nem visít, Nem áltat, nem ígér, nem […]