Csúfondáros egy hang volt.
Olyan hang, amit jó ideig nem felejt el, az embernek a fia. Aztán néma csend. Csak a baszk erdők, megszokott neszezései, halk szöszmötölései telítették meg, a ködös reggelt, ahogy a vékonyka, hegynek forduló ösvényen dermedten megálltam ijedtemben. Majd a lassan folydogáló csendet, eltörő üvegcserépként törte meg újra, az a mindent megrepesztő, csúfondáros, káráló hang.
Újra és újra bereppent a fák közé.
Akár egy rekedtesen gonosz kacaj, ami hideg verítékgleccsert csalt oda is, ahol pedig annak semmi, de semmi keresnivalója nem lett volna.
Az újabb gúnyosan recsegő hangot követően, megrebbent valami a lombok között. Egy színesen tarka szárny villant meg hirtelen egy távolabbi fa ágai között, jelezve, hogy a rémes hang gazdája, tovább állt a reggeli erdőben, új ijesztgethető egyedeket keresve.
Csak egy mátyásmadár volt, lélegeztem egy mélyet, lassan legyűrve a percekkel ez előtti izgalmamat.
Csak egy madár, aki utánozza a környezetében élők, normális hangjait. Ismerős a helyzet, húztam torz mosolyra a számat, hiszen ilyen van otthon is, csak más, színtelenebb kivitelben.
A nappali kerevetén tanyáztam, fáradt képzelettel, miközben kezem a fránya betűket kutatta a klaviatúrán, megfelelő szavakat keresve, a következő mondataimhoz.
Fejem zsibbadtan kóválygott, jelezve felém, lassan abba kellene már hagynom az írást. Elfáradtam, és egy nehéz sóhaj, úgy járta át jeges leheletével a testem, mint téli hófúvás a Bakony lejtőit.
Felnéztem.
Velem szemben fények és színek kavalkádja röpködött egy lapos doboz felületén. Rossz szokásomhoz híven, a többször elátkozott televízió, bekapcsolva, némán vetítette kéretlen képeit felém. Pedig már vagy ezerszer megfogadtam, hogy nem kapcsolom be, mert ilyenkor mindig önálló életre kelve, sokkolja a védtelen érzékszerveimet. Ha már lúd, legyen kövér, és a távkapcsoló megfelelő gombjával, hangot varázsoltam a retinámra törő, néma képek mellé.
Bár ne tettem volna.
Az addigi melankólikus nyugalmam, amit az aktuális történet adott, amit éppen írtam, semmivé foszlott egy pillanat alatt.
A készülékből, artikulátlan, csúfondáros szavak és mondatok törtek elő, egy vezető politikus szájából, válogatás nélkül. Vassal, villával, kolomppal, és valószínű taposóaknával felszerelkezve bizonygatta magából kikelve, hogy ő, az aktuális tévedhetetlenül bölcs Atyaúristen, aki akkor is megvéd minket mindentől, bármitől és az akármitől is, ha az nekünk, félkegyelmű alattvalóknak, nem tetszik, vagy vakságunk miatt, nem fűlik hozzá a fogunk. Hangja, stílusa, izzadságszagú lehelete, rosszul szabott gyűrött öltönye, átfetrengett tolakodva a tévéképernyő színekkel teli világán, és szétterjedt az amúgy makulátlan nappalim szőnyegén, beszennyezve a poros könyveket a polcon, nem beszélve az ebédem tűzhelyen darvadozó maradékáról.
A nappali levegője áporodottá és kéngőzössé vált, miközben, stílust váltva, immár gúnyos mosollyal falatnyi malacra emlékeztető száján, azt próbálta beédesgetni a tudatalattimba, hogy bizony az a fránya Európa, nagyon, de nagyon komiszul viseltetik irányunkba, és ha lehet így fogalmazni, ő az egyik fő mumus, aki/ami, felénk ármányosan leselkedik az sötét sarkokon, hogy megronthassa azt, amit eleddig szépen felépített.
– Mi van? – buktak ki a szavak hangosan a számból.
Kitől, mitől kell engem megvédeni? És miért? Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, benéztem a zsúfolt kanapé alá a kallódó pókhálók közé, be a szekrény mélyére, sőt, még a kertbe is kirohantam rémületembe, hogy vajon hol is lehetnek azok a csúnya mumusok, akik az én jól felépített nyugalmamat, és kétes egzisztenciámat veszélyeztetni próbálják. Sehol senki. Megnyugodtam, és letöröltem a képzeletbeli patakokban ömlő izzadságot, száraz, de mostanra már gondoktól ráncos homlokomról.
– Még biztos nem értek ide! – futott át rajtam a kétségbeesett gondolat, és a függöny résein keresztül az utcát vizslattam, érkezésüket várva.
Az utca, és amúgy a környezetem nagy része, beleértve a magányosan árválkodó aloe verámat is a polcon, köszönte szépen, de nagyon békésen éldegélt, szemernyit sem tudva, az őket elemészteni látszó, apokaliptikus eseményekről. Végül kissé meg is nyugodtam lassan, és lakonikus örömmel konstatáltam, hogy Európa, már itt van a közelben, és lehet, hogy holnap már a kertemben tölti az éjszakáját. De bent a nappaliban, még folydogált a műsor, úgy, mint ami talán sohasem akar elapadni.
A rémesen csúfondáros hang gazdája, akit ha lehetne se tudnék elfelejteni, úgy károgott kéjesen a képernyőn, mint egy imitátor.
Nyomokban hasonlított ránk, de érzéseim szerint, csak utánozta, a rá jellemző faj legfontosabb tulajdonságait, akár egy mátyásmadár. Szavai, kifejezései, lassan kásává váltak az éterben, és csak annyit tudtam belőlük nagy nehezen kihámozni, hogy újra büszke, erős és független nemzet leszünk majd, és az is lehet, hogy megint hátrafelé fogunk nyilazni.
De mit fog ehhez szólni majd Európa, szakad fel torkomból egy artikulátlan sikoly.
Elég gondoltam magamba, és az asztalon kutató kezemmel a távkapcsoló felé kaparásztam, majd dühösen vetettem magam a kikapcsoló gombra, megsemmisítve ezzel az elmebaj ilyetén forrását.
Azután néma csend, és a sötét képernyő, már békésen pihent a megszokott helyén. Kint a kertben, a rigók füttyögettek, nem messze tőlem, teherautó motorja bőgött fel a délutáni forgalomban, a szúvak fenn a gerendában, visszatértek az étkezésük megszokott tempójához. Európa, már ha létezik egyáltalán, köszönte szépen és megvolt mindenféle settenkedés és ellenünk való ármánykodás nélkül.
A kertkapu felől, halk nyikordulás hallatszott, és csak abban tudtam reménykedni, ha Európa az, aki éppen megérkezett, békésen és nyugodtan tenyészik el majd, és foglalja el az őt megillető helyét, a kertem bokrai és fái között. Gúnyos gondolat húzta torz mosolyra a számat, mert eszem bejutott a kedvenc filmem egyik ikonikus jelenete, ahol Pilátust alakító őrült, ezekkel a szavakkal inti fegyelemre, a rajta pukkadozva nevetgélő debil katonáit.
Ilyen rohadt viselkedéssel, hamar gladiátorképzőben találják majd magukat, ha nem vigyáznak.
Na, ez vár rám is, ha nem vigyázok, mosolyogtam tovább kesernyésen, és elindultam a fürdőszoba felé, hogy lemossam magamról, a médiából rám rakódott piszkot.
A madár, a gúnyosan károgó, már tovább szállt, és a Baszk erdőség, visszatért a megszokott, mindennapi életéhez.
Csend, rend, fegyelem, és tisztaság mindenütt. Itt a nyugalom tengerében, elképzelhetetlen volt, hogy a média, és főleg Európa rémes bitangjai, engem veszélyeztessenek, vagy akár a nyomomba eredjenek. Volt is nekik erre idejük és kedvük?
Kevéssé gondolnám, hiszen Európa rosszakarata, nem akarná megmászni értem, az előttem tornyosuló magas hegyet ilyen forróságban. Európa csak van. Néha békés, néha nem. De semmi esetre sem veszélyeztet engem, és nem tör az életemre. Akkor sem tesz ilyesmit, még ha ezt sokan szajkózzák a médiában. Nem tölt el túl jó érzetekkel az a tény, hogy van pár önkéntes jelentkező, aki meg akar védeni, akkor is, amikor én ezt soha nem kértem tőlük.
A Baszk erdőhöz hasonlatosan, én is szívesen visszatérnék a nyugodt, megszokott mindennapjaimhoz, már ha mód és lehetőség adódik rá, vagy ha megengedik nekem.
szöveg Régeni János
emtévé
