A reggeli eső végre előcsalta a Felső-Jegenye-völgy szalamandráit. Dél felé már megtelt lárvákkal a patak, a nőstények pedig elkezdtek felkapaszkodni a lankákra, hogy a visszavegyék magukat a fák gyökerei alatt rejtező üregek védelmébe. Ám néhányukat még a patakban érte a viharos szél, én pedig melléjük telepedtem. Ahogy félig a vízben könyökölve feküdtem a hideg sárban, kamerámat a legnyugodtabb példányra szegezve, egy fuvallat furcsa meglepetést sodort a habokra. Egy frissen kelt, füstös szárnyú kérészt, amely kétségbeesett szárnycsapások közepette sodródott lefelé, majd zátonyra futott a gyönyörű szalamandrán. Az állat mozdulatlanul tűrte, hogy az apróság a fejére kapaszkodjon és szárítkozni kezdjen. Néhány percig így pihentek együtt, majd egy újabb fuvallattal a kérész szárnyra kélt.
Ahogy elillant e végtelennek tűnő pillanat, a külvilág, amely hosszú percekre megszűnt körülettem, lassan újra megelevenedett. Ijesztő robajjal söpört végig a vihar a völgyön. A fák recsegve hajlongtak a roppant lökések közepette, karnyi vastag, méteres ágak zuhantak a talajra – a természet finoman jelezte, hogy mára eleget láttam, s itt az ideje, hogy induljak.
A fotón: Foltos szalamandra (Salamandra salamandra)
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
