Egészen pontosan két éve találkoztam utoljára tökéletes hókristályokkal, amikor nagy hidegben, egészen apró hópihék potyogtak az égből egy szürke reggelen… Azóta vagy nagy, összetapadt pelyhekben hullt a hó, vagy darát szórt az ég, ám csütörtök reggel ismét hókristályokat pillantottam meg a kabátomon, ahogy kiléptünk a kapun. Fájt a szívem, hogy nem volt nálam fényképezőgép, azt hittem, idén is lemaradtam a csodáról, ám ma a Pilis egy eldugott szurdokának falán a mohos sziklák között botorkálva apró, csillogó lemezeken akadt meg a szemem. A mohák és levelek felületét még néhány el nem olvadt kristály, olvadozó hópelyhek borították, talán egy tegnapi havazás utolsó túlélői voltak. Lázas versenyfutás kezdődött az idővel és a felmelegedéssel, a napkorong ugyanis már be-bekukucskált a sziklák fölött, s amint közel hajoltam, ráleheltem a pelyhekre, menthetetlenül olvadni kezdtek. Azért még így is sikerült megörökítenem néhány illékony, tökéletlen, számomra mégis tökéletes jégformát.
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
