Ez volt hát az Ecsedi-láp.
Itt volt már előttünk ezer évekkel, s mégis a miénk lett.
Mi azaz érzés, ami feldereng bennünk neve hallatán? Mert bárhol él is, ha magyar, biztos hallott már róla. S ha kérdi, – mi van ma ott -, a válaszra, hogy nincs abból már semmi, rázza fejét, nem hiszi.
Mit jelenthet, miért hiányzik a léleknek?
Ha már leszálltunk a múltba, maradjunk ott még egy kicsit.
A magyar sosem volt földművelő. Inkább nyúlt vadászó íjához, halászó szigonyához, mint az eke szarvához. Terelte rideg állatait és innen-onnan eltartotta családját.
Mikor nomád véreivel beözönlött a kárpátok közötti síkba, burjánzott egy kicsit, majd lecsendesedett. Ősi pusztáira csak kis hullámaik jutottak vissza.
Amit itt találtak, tetszett nekik. Nagy puszta rétek, hatalmas vízországok, vén ligetek.
Állataik ehettek, ők maguk űzhették ősi mesterségüket.
De egy idő után a földeknek gazdája lett, a réteken, erdőkben láthatatlan határok húzódtak.
Csak a hatalmas mocsarak maradtak senki földjének. Bizony idehúzódott az utolsó szabad magyarság. Pákászok tanyáin bujkáltak vén táltosok, ifjú pogányok, kik atyáik vérétől duhajon azt sem tudták tán miért vannak itt. Elrejtette őket a nád. Ők bíztak benne. Szerették és félték. Képzeletük benépesítette a lápot „vízilányokkal”, „nádi bábákkal”, „böfögőkkel”. Ideszorult velük együtt ellenségük a „lúdvérc” és a „szélcsikó” is. Idővel persze, hozzáformálódtak új hazájukhoz. Pákászok, csíkászok, rétjárók lettek. Soha nem vágytak el innen, s éltek is, míg élt a láp.
Aztán egyszer ennek is vége lett.
A „bölcs” ember nem tűri, amit nem ő alakít! Túl szabad, túl kiszámíthatatlan volt „Csíkország”. Csákány, ásó vágott a tőzeges földbe.
A víz tehetetlenül lezúdult, a vadak elköltöztek, a nádast felégették, beszántották. Átformálták az embereket is.
Nyoma sem maradt annak, ami legendaként élt – vagy talán ma is él – a nép hitében.
S mivel ősi és pogány volt, egy kopjafát sem kapott!
Aki pedig most – otthon, kényelmes székében ülve – eltöpreng azon, mit is vesztettünk és rossz érzések piszkálják lelkét, gondolkozzon el az alábbiakon.
Ha elpusztítunk valamit, amit nem mi teremtettünk, ami szabad, ami annyi mindenre megtanított minket, bizony saját szabadságunkból is megölünk egy részt.
Az Ecsedi-lápot lehetett szeretni, tisztelni, gyűlölni vagy félni, de mindenképpen része volt az országnak, s így ennek a népnek is.
Valahol beleívódott lelkünkbe, s bár ma már nem létezik, meseként ott pislákol.
Legmélyebb álmunk egy zugában talán hallhatjuk még, amikor annak az utolsó sárkánynak a lehelete megsusogtatja a nádat.
kép és szöveg Somlai Tibor
emtévé
