Decse, csapatával követte a frankot. Mikor átkeltek a folyón, egy nagy, erdőkkel tarka pusztaságban lelték magukat. Hamar rájöttek, hogy itt régebben nagy jövés-menés lehetett, a csapás rendesen be volt vágva a dombokba, vagy éppen az erdők szélén haladt. Néha régi táborhelyek maradékát találták meg, hol üszkös gerendák, omlott kőfalak mutatták, itt emberek tanyáztak. És, hol az utak fordultak, vagy elágaztak, vén kőszobrok feküdtek, fura arcú emberek képével. Ha tudakolták kik lehettek ezek, a népek csak a vállukat vonogatták –Tán a hiungok. – Hogy ezek kik voltak, senki nem tudta már.
Egyszer aztán megláttak egy hatalmas erdőséget. Északra, meddig a szem ellát, hatalmas fák. Kicsit megszeppentek, nem akaródzott egy ilyen sötét helyre bemenni a pusztai vérüknek. De nem is kellett. A nyom, az erdő előtt nyugatnak tartott. Ezen mentek sokáig, még fel nem tűntek a hegyek. Decse megsürgette a csapatot, még olyan közelre nem értek a frankhoz, hogy néha érezhették a tüzük füstjét. Félt, hogy a hegyekben elkeverik a nyomot, akármi jó vadászokat is hozott magával.
De a világ segítette őket, mert fentebb a hegyekben, még hó volt. Piszkosan olvadozott már nappal, de a nyomokat szépen mutatta. Egy ilyen havas vidéken mentek éppen, mikor nagy dübörgést hallottak. Mint amikor egy sereg lovas vágtat. De nem emberek voltak. Az erdőből előtört egy nagy falka óriás. A helyiek bisoninak mondták, eme nagy, szőrös tulkokat, amik marja olyan púpos volt, mint a teve. Farkasok űzték őket. A csorda úgy törte maga előtt a kétembernyi magas fákat, mintha nem is lettek volna. Kirohantak egy tisztább részre, hol összeálltak körben. A lovasok elismerően bólogattak, mikor látták, a hatalmas bikák miként fogják körbe teheneiket, s a legbelül megbúvó borjaikat. Kifelé csak szőrös, busa fejük, s arról meredő hegyes szarvak álltak ki. Akárhogy kapkodtak hozzájuk, nem mozdultak. A farkasok meg szépen bekerítették őket. Így álltak egy darabon, csak néha rohant ki egy-egy nagyobb bika, megűzni a zaklatókat. Ilyenkor a fal azonnal bezáródott, rést sem hagyva.
A lovasok szinte elfeledték, miért vannak itt, a harcos szemével nézték a csatát. Úgy vélték, ezt a falat nem töri át semmi. De hát a farkasok élete az, hogy húst egyenek. Azt meg, el kell ragadni. Kicsit enyhítettek a szorításon, csak messziről kaffogtak a bikák felé. Aztán a körből összeálltak pár kis csapattá. Az emberek érezték, most lesz valami próbálkozás. Persze úgy is volt. Az egyik hatalmas kan, nekifutott a fejeknek. A bikák előremeresztették szarvaikat, de a farkas nem rohant beléjük. Egy hatalmas ugrással a hátukon termett, és a fel-felcsapó fejek között, egyenest a csorda közepéhez ugrált. Erre nagy kavarodás lett.
Mert hiába fordult meg pár bika, a teheneken nem tudott átgázolni. S, mert a többi farkas nem rontott nekik, lazítottak a körön. Ez volt a hiba. Amint rések voltak, a farkasok ott teremtek. Bele-belekaptak bárkibe, csak hogy ijesszék. A csorda szertefutott, kis üldözőcsapatokkal a hátukban. És a nagy kör helyén már csak a nagy farkas volt, aki egy borjút kapott el a hátsó lábánál, meg a borjú anyja, ki a farkast akarta felöklelni. De már többen is rajta voltak, hamar lerántották.
Pár bika még visszafutott segíteni, de már nem volt kinek, így lassan, elballagtak, miközben kinyújtott nyelvvel lihegtek hatalmas párafelhőket, a hideg levegőbe. Az emberek összemosolyogtak, bólogattak, és még sokáig beszéltek, ki hogyan, s mit tett volna, a bölények, vagy éppen a farkasok helyében. De abban mind egyetértett, hogy szép harc volt.
szöveg Somlai Tibor
emtévé
