Halkan megálltam az alvó szikla előtt.
Figyeltem nyugalmat árasztó arcát.
Ahogy ott álltam egyszer csak beengedett álmába.
Megreccsent egy ág a lábam alatt. A hegy egy pillanatra kinyitotta kőszemét.
– Vártalak – mondta.
– Mióta?
– Nem tudom. Nincs időérzékem.
– Unalmas lehetett.
– Sosem unalmas várni valamit.
– És ha soha nem jövök el?
– A pillanat mindig eljön.
– Hm… A végtelenségig várni egy pillanatot…
– Hiszen az egész végtelenség egyetlen pillanat!
– Valaki azt mondta nekem egyszer, a hasonlók felismerik egymást. Kőszívűek vagyunk mindketten.
– A kőszív csak addig rideg, míg jön valaki, aki felismeri a hegyben az alvó sziklát és meglátja az álmait. Csak rá érdemes várni egyedül.
– Elmegyek. De most, hogy találkoztunk, már semmi sem lesz olyan, mint ezelőtt.
– Várj! – szólt a szikla – Vigyél el egy darabot belőlem! Itt egy kavics. A tiéd. Legyen nálad, őrizd meg! A szívem egy darabja.
Az emberek virágokat, növényeket adnak társaiknak.
A szikla a szívét adta…
Elhoztam magammal.
Vigyázok rá. És, bár lehet, hogy soha nem találkozunk, szíve nálam marad az örökkévalóságig.
kép és szöveg Hahn Kata
emtévé
