Újvári Zsolt egy bogaras pasi. Már nem tudom hol, hogyan és mikor, de egyszer csak elém kerültek a gömböckékről készített fotói, és végem volt, azonnal függővé váltam.
Nem tudok elfogulatlan lenni vele, imádom a képeit.
Varázsló a szó legjobb értelmében. Elbűvöl, lenyűgöz és magával ragad egy új, soha nem látott, elképesztően izgalmas, szabad szemmel szinte láthatatlan világba.
Az emberek zöme utálja a rovarokat, de Zsolt valami olyan ihletett finomsággal mutatja be őket, hogy onnan kezdve egyszerűen muszáj szeretni a pókot is.
Én mondjuk amióta az eszemet tudom szenvedélyes és lelkes híve vagyok az élővilág mindenfajta megnyilvánulásának, de eleddig szabad szemmel fürkésztem a lenyűgöző életformákat. Ebből fakadóan, a milliméternél is kisebb lények elkerülték a figyelmemet.
És akkor jött Újvári Zsolt, és bevezetett egy icipici mesevilágba. Mesélni kezdett a bumfordian bájos, narancssárga parányokról, és az ő kis életükről. Én meg csak néztem és néztem őket (szerintem a pokemonok kitalálói is az ő fotóiból merítettek ihletet) és beleszerettem ezekbe a kis tüneményekbe.
Ahogy kezdtem beleásni magam Zsolt munkásságába, éreztem, személyében nem mindennapi kincsre leltem.
Nemcsak virtuóz szakmai felkészültséggel rendelkező fotós, sokkal, de sokkal több annál.
Nem egyszerűen dokumentálja a természet varázslatos jelenségeit. Igazi művészként belehelyezi magát a történetükbe és megmutatja az érzéseiket, a gondolataikat, a félelmeiket és örömeiket is a kis lényeknek. Képein minden élőlény oly szerethető, és oly megejtően emberi, hogy szerintem mindenki beleszeret a rovarvilágba.
És Újvári Zsolt nemcsak fotózik, ír is.
Aki szorgalmasan olvassa a magazinunkat, azt is tudja milyen kiválóan. Sok anyaga szerepel már az Értékőrző/Természetjáró rovatban, és most elérkezettnek látom az időt, hogy őt magát is bemutassuk.
emtévé Nagyon szeretem a humorodat, csakúgy azt a hihetetlen, szinte áttetsző finomságot, ahogy bemutatsz egy-egy állatot, vagy helyzetet az életükből. Azt gondolom így kell tanítani a világhoz való viszonyt. Nekem gyerekkoromban Gerald Durrell volt az első meghatározó élményem, hogyan lehet lenyűgöző módon írni a leghétköznapibb dolgokról is, ami az élővilágban történik. Te pontosan olyan katartikus hatással vagy rám – és szerintem másokra is -, mint Durell annak idején, és a képeid, ezt még fokozzák.
Újvári Zsolt Érdekes ez a Gerald Durrell párhuzam. Először nagyon meglepődtem, amikor Fekete Istvánhoz hasonlították, ahogyan és amiről írok. Kisiskolásként természetesen olvastam ugyan a Tüskevár és Téli berek című műveket, aztán persze a kezem ügyébe kerültek Fekete István állattörténetei is, de közel 25 éve nem forgattam ezeket a könyveket. Durrell írásai közül a legendásan jók elkerültek gyermekként, esetleg csupán részleteket hallottam belőlük, viszont mégiscsak belekóstoltam kicsit a stílusába. Imádtam a dinoszauruszokat, ezért szüleim egyszer megleptek a „Léghajóval a dinoszauruszok földjén”, majd később a „Léghajóval a világ körül” könyvekkel. Eleinte ők olvastak fel nekem belőle, estimese gyanánt – sok mesét annyiszor hallottam, hogy oldalakat tudtam belőlük visszaidézni betűről betűre –, majd ahogy nagyobb lettem, magam is gyakran belelapoztam, olyankor viszont nem tudtam letenni egyiket sem. Aztán ahogy cseperedtem, egyre inkább magával ragadott az ismeretterjesztő irodalom, ki más, mint Sir David Attenborough vezetésével kaptam betekintést világunk rejtett csodáiba, a hihetetlen változatosságba és a kapcsolatok komplexitásába. Attenborough és élete egyfajta példaként lebegett a szemem előtt, valószínűleg azért is határoztam el már igen korán, olyan 5-6 éves koromban, hogy élőlényekkel fogok foglalkozni, és a trópusokat járom majd. Az álmok egy része megvalósult, más része nem, ma már inkább hobbi-szintre helyeződtek az életemben. De visszakanyarodva Durrellhez, biztosan hatással volt rám. Ahogy Attenborough, illetve könyveinek magyar fordításai is. Hazudnék, ha azt mondanám, 35 évesen emlékszem a szavakra, a szövegekre, igyekszem azonban mindenről a lehető legérdekesebben írni. Lehet egy kép akármilyen beszédes és technikailag tökéletesen kivitelezett, ha maga a jelenség, amit bemutatni hivatott, feltáratlan marad. Vannak felkészült természetfotósok, akik bizonyos jelenségekre vadásznak munkájuk során, a megfelelő helyre mennek a megfelelő időben, konkrét céllal, ilyen például a virágzó Tisza megörökítése. Mások konkrét célok nélkül indulnak fotózni, és spontán, a szerencsésen megtalált pillanatokat örökítik meg, viszont háttértudás nélkül nem is ismerik fel, milyen csodát sikerült lencsevégre kapniuk. Én sok esetben meglátom és felismerem azt is, ami mellett az emberek zöme elsétálna, pusztán azért, mert biológusként tanultam vagy hallottam már arról, ami a lábam előtt zajlik a pázsit rejtekében. S bizony, azt tapasztalom, hogy sokkal inkább felkelti az emberek érdeklődését, ha írok is egy adott jelenségről. Ilyenkor arra törekszem, hogy valamiféle egyedi módon adjam át azt az élményt, ami a terepen ért, legyen az egy mesébe, humorral fűszerezett sztoriba, horrortörténetbe, vagy egy egyszerű ismeretterjesztő leírásba foglalva. Hol az egyik, hol a másik illeszkedik jobban egy-egy felvételhez, illetve természetesen sok függ az adott hangulatomtól, mennyire eresztem bő lére, vagy mennyire írok képszerűen egy adott pillanatról. Nem idézek a Wikipédiáról, tartózkodom a száraz, tudományos fajleírásoktól, bár magától a tudománytól nem, igyekszem ezeket a komplex és csodálatos dolgokat bárki által befogadhatóan átadni.
emtévé Ahhoz képest, hogy rovarokat fotózol hatalmas rajongó táborod van.
Újvári Zsolt Igen, ez engem is meglep! Még olyan emberek is követnek, akik alapvetően irtóznak mindentől, aminek négynél több lába van, de mégis nyitottak. Nem zárkóznak el, sőt, szeretnék megismerni azt a világot, amitől rettegnek. Nagyon sokan írták már, hogy az oldalam egyfajta terápiás céllal látogatják, mert egészen más megvilágításban olvashatnak egy-egy állatról, főleg pókokról, és lassan-lassan kezdik leküzdeni félelmeiket, sőt, kezdenek megbarátkozni bizonyos nyolclábúakkal. Nem tudom pontosan, mi lehet az oka annak, hogy ennyi ember kezdte el nézegetni a fényképeimet és írásaimat, hiszen sok más hasonló természetfotós, illetve rovarfotós oldal létezik. Azt látom, illetve arra törekszem, hogy a lehető legérdekesebb pillanatokat hozzam a természetből, ne csupán tucatfelvételeket, hanem valami nem hétköznapi jelenséget. Természetesen erre nem minden nap adódik lehetőség, de ezeket a képeket is igyekszem megfűszerezni valamiféle történettel, mesével, vagy ismeretterjesztő leírással. Fontosnak tartom, hogy a leírások tudományos igényességgel készüljenek, de ne legyenek szárazak. Örülök annak, hogy ez sok-sok emberben újra és újra kérdések tucatjait vetik fel. Nagyon fontos, hogy ez egy interaktív felület, és igyekszem mindig válaszolni a kérdésekre a legjobb tudásom szerint. Az emberek a természet csodáit látni, történeteket olvasni, és tanulni járnak ide, számomra pedig öröm, ha megmutathatom, amit látok, leírhatom, amit érzek és elmondhatom, amit tudok.
emtévé Meglepő módon nem hivatásos fotós vagy, hanem bűnügyi helyszínelő, biológus szakértőként. Az ELTE Természettudományi Karán diplomáztál, de a tudásod hatalmas terepismeretről, és rengeteg megfigyelésről tanúskodik. Mikor marad egyáltalán időd terepen fotózni? Mert azt az érzetet kelted, hogy állandóan ott vagy, de a munkád miatt erre azért nem jut korlátlanul időd.
Újvári Zsolt A szerencsém az, hogy szinte mindig van nálam fényképezőgép, nagyon sok helyen járok a munkámból kifolyólag, és azokban a dolgokban is meglátom a szépet és érdekeset, amik mellett a legtöbben elsétálnak. Bizony, még a munkahelyemen is gépet ragadok, ha keresztülszalad az irodán egy pókszázlábú, vagy külföldi képzések alkalmával nem mulasztom el felfedezni a hely természeti szépségeit. Régebben, amikor még egy akadémiai kutatócsoportban dolgoztam, természetesen sokkal több időm nyílt ilyesmire, főleg a gyűjtőutak, „expedíciók” keretein belül, most már leginkább a szabadidőmben járok ki terepre, ha tehetem, az én kedves feleségemmel. Mert bár úgy tűnhet, hogy állandóan a szabadban vagyok, mégis a család az első, igyekszem a lehető legtöbb időt a szeretteimmel tölteni, és nagyban megkönnyíti a helyzetet, hogy Timi éppúgy rajong a természetért és az állatokért, mint én, ezért még a számomra kikapcsoló órákat is a legnagyobb boldogságban tudjuk együtt tölteni, legyen szó párás augusztusi hajnalról a Kiskunság homokbuckáin, vagy egy kis felfedezőútról a görög szigetvilágban.
emtévé Miből áll a munkád biológus szakértőként?
Újvári Zsolt Nehéz kérdés és ingoványos talaj ez, mert biológus szakértő sem voltam igazán, és helyszínelő sem. Ahhoz, hogy igazságügyi szakértővé váljon valaki, hosszú és rögös út vezet, ráadásul a nagyszerű szabályozás miatt az én biológus diplomám nem is megfelelő ahhoz, hogy igazságügyi rovartani szakértővé váljak. Ennek ellenére végeztem szakértői tevékenységet, és így voltam a helyszíneléssel is. Bár ez utóbbihoz minden szükséges képesítést megszereztem, sose váltam a hivatásos rendőri állomány tagjává, ezáltal mindig egyfajta fekete báránynak éreztem magam, de ennek ellenére is kiemelt bűncselekmények felderítésében kaptam szerepet. Rovartanban valamelyest járatos biológusként elsősorban olyan ügyekben dolgoztam, ahol a halál idejének megállapítására volt szükség, a holttesteken talált légy- és egyéb rovarlárvák fejlettsége alapján. Ehhez meg kellett állapítani, milyen rovarfajok kolonizálták a holttestet, a legfejlettebb lárvákból kellett rögzíteni néhányat, majd azok testmérete, fejlődési állapota, meteorológiai adatok, illetve a holttest környezetének mikroklímája alapján, a tudományos szakirodalomban fellelt, rovarfejlődésekre vonatkozó adatokra támaszkodva kellett véleményt formálni, mikor is helyezhették petéiket az elsőként érkező rovarok egy holttestre, illetve az évszakhoz mérten milyen sebességgel indulhat meg a bomlás és kezdődhet meg a kolonizáció, ezek együtteséből pedig meg kellett becsülni a halál beálltának hozzávetőleges időpontját.
emtévé Honnan ez az olthatatlan szerelem az élővilág apró lényei iránt?
Újvári Zsolt Ez egy nagyon régi történet. Még valahogy óvodás lehettem, amikor elkezdett érdekelni az élővilág. Volt egy pedállal hajtható zöld Moszkvicsom, minden kisfiú vágya, de én valahogy jobban szerettem vele virágok mellé beparkolni, és a növényeket és állatokat nézegetni, mint a járdán repeszteni, ahogy a többi hasonló korú gyerek. Atán ez a szenvedély általános-, sőt, középiskolás koromra sem múlt el, eleinte elég különc figurának is tartottak sokan emiatt, aztán idővel egyre inkább olyan társaságba kerültem, ahol hasonló volt az emberek érdeklődése, így már nem lógtam ki a sorból. Ahogy az évek során egyre többet láttam és tanultam – ahogy ez az élet minden területén lenni szokott –, arra jöttem rá, hogy milyen keveset tudok, és mennyi minden felfedezni való vár még rám a természetben.
Az igazán apró dolgok az egyetemen kezdtek el érdekelni. Nagyjából akkortájt, elsőéves koromban kezdtem el fotózni, eleinte még mindent, de persze a rovarok, hüllők és kétéltűek kitüntetett szerepet kaptak. Sosem felejtem el, hogy harmadéves koromban felvettem egy speciális kurzust, „Televényférgek taxonómiája és szaporodásbiológiája” címmel. Tudom, ezen a legtöbb ember csupán a homlokát ráncolja, próbálva értelmezni a szavak jelentését, aki pedig érti, még biológusként is valószínűleg szánakozva csóválná a fejét, de bizony, minket, taxonómusokat, vagyis a biológiai sokféleséget kutató, új fajokat felfedező és az ismert fajokat rendszerező kutatókat ezek komolyan foglalkoztatnak. Állatrendszertan kurzusokon olyan mélységében ismerhettem meg az élővilágot a legjobb hazai szakemberek által, ahogyan addig még sosem, és úgy gondoltam, a televényférgek hazai mesterétől elleshetem, hogyan is dolgozik egy profi kutató. Hatalmas öngólnak bizonyult azonban a vizsgán, amikor a tanárnő megkérdezte tőlem, hogy melyik elemek tetszettek, és melyek kevésbé, én pedig meggondolatlanul azt feleltem, hogy maga a téma és koncepció nagyon izgalmas, de én képtelen lennék mikroszkóp fölött görnyedni és apró, nagyon hasonló állatokat nézegetni naphosszat. A sors iróniája, hogy ez a helyzet nem sokat váratott magára. Egy év sem telt el, és máris atkákat kezdtem kutatni – természetesen mikroszkóppal -, még a férgeknél is parányibb lényeket.
A legnagyobb csoda az volt, hogy szinte azonnal láttam a különbségeket, aztán el is indultam ezen a pályán, számos új fajt fedeztem fel, lassan egy csoport világspecialistája lettem. Közben sok-sok új embert ismertem meg, nagyszerű embereket, akadémiai kutatókat, a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársait, akikkel sokat jártunk gyűjtőutakra, megismertük egymás állatait, így kerültem kapcsolatba például Dányi László kollégámon keresztül a gömböcugrókákkal. A legtöbb ismerősöm olyan élőlénycsoportokkal foglalkozik, amelyeket viszonylag kevesen kutatnak világszerte, épp apró méretükből, vagy „jellegtelenségükből” kifolyólag, én pedig annyi szépet és jót hallottam már ezekről az elhanyagolt lényekről, hogy szárnyaim alá vettem őket, és azokat kezdtem fotózni, amik mellett a legtöbb ember egész egyszerűen elsétál. A legcsodálatosabb dolog pedig az, hogy rengeteg ember érdeklődéssel szemlélte az ilyen képeimet, kíváncsian olvasta a hozzájuk tartozó történeteket, ismeretterjesztő leírásokat. Nagyon sok fotós ismerősöm, barátom elkezdte keresni ezeket a parányokat, és mindig nagy izgalommal újságolták, ha sikerült nekik is találniuk egyet-egyet.
Egy picit úgy érzem, hogy sokan egész másként néznek már az őszi avarra, amióta tudják, mennyi csodának nyújt életteret, és olyan lények kerültek be a köztudatba, akik nagyon fontosak, mégsem szerepelnek az oktatásban vagy természetfilmekben, nem hangos tőlük a média, számomra pedig ez óriási dolog!
emtévé A kedvenc sztorid melyik bogárkához köthető?
Újvári Zsolt Nagyon nehéz kérdés… A legkedvesebb történetek szinte mind egy szálig madarakhoz köthetők, az ízeltlábúakkal általában inkább feledhetetlen élmények értek egy-egy ritka pillanat láttán, de persze akadnak olyan emlékek is, amiktől a mai napig libabőrös leszek, s ez bizony nem az a libabőr, amit például egy csodaszép zene vált ki az emberből. Sokan tudják, hogy talán a pókokhoz vonzódom leginkább, és abból sem csinálok titkot, hogy emellett van bennem némi fóbia, különösen a nagy méretű, gyors példányoktól irtózom. Szerencsére Tajvan szubtrópusi erdeiben ez a két tulajdonság nagyon sok pókban egyesül, én pedig európai területeken edződtem, és amikor három hétre kijutottam, nem igazán voltam felkészülve erre. Azt hittem, az jeleni majd a legnagyobb kihívást, hogyan egyek oldalast pálcikával, aztán hipp-hopp, kinn találtam magam az esőerdő közepén lévő kutatóállomáson, egy hétig teljesen egyedül.
Mondanom sem kell, imádtam minden percét. Minden időmet az erdőben töltöttem, állatok után kutatva. Hamar felfedeztem a hatalmas nyolclábúakat, akik erdei utak fölött, méteres hálóik közepén pihentek, nem is tartottam tőlük, hiszen pálcikalábaikkal kifejezetten esetlenül mozogtak a hálón kívül, és nem sokszor kerültek testközelbe velem – leszámítva azt az alkalmat, amikor a vaksötétben arccal belesétáltam egy ilyen hálóba. Mert bizony éjszaka sem tudtam nyugton maradni, s arrafelé az éj igen korán leszállt. Szeptember második felében este hat óra után már kifejezetten sötét volt. Kaptam a fejlámpám, aztán éjfélig kóboroltam, számos lábon kihordott infarktussal gazdagodva az éjszaka furcsa hangjainak, vagy épp felriasztott majmok rikoltozásának köszönhetően. Végül holtfáradtan visszatántorogtam az állomásra, hogy vegyek egy hűsítő zuhanyt, aztán átadjam magam a puha ágynak. Nos, puha ágy, az nem volt, ugyanis Tajvanon szeretnek az emberek a padlón aludni. De ami ennél is nagyobb meglepetésként ért, azt a fürdőszobatükrön pillantottam meg. Ott várt ugyanis nyolc hatalmas, szétterpesztett lábbal egy óriási pók, és nem az ügyetlenül botorkáló fajok közül való. Tisztában voltam vele, hogy nem különösebben veszélyes, s ekkor az izgalmam még jócskán elnyomta a bennem lévő iszonyt. Mielőtt kitessékeltem volna, gondoltam, készítek róla egy képet, egy rendhagyó „tükörszelfit”, de előtte jól átgondoltan biztosítottam a terepet, nehogy a jószág kereket oldjon. A fürdőajtót és ablakot bezártam, az ajtó alatti rést a nadrágommal tömtem ki, a lefolyókat pedig a zoknimmal. Ahogy csőre töltöttem a kamerát, a pók valami szédületes sebességgel ugrott/rohant le a tükörről, egyenesen a mosdókagyló mögé, s csak akkor tudatosult bennem, hogy bizony ott is van egy rés. Itt már kezdett elhatalmasodni rajtam a pánik, de a magyarok leleményesek, ott volt a zuhany, gondoltam, kilocsolom én a helyéről. Ezt akkor untam meg, amikor már bokáig állt a víz a fürdőben, a pók pedig szemmel láthatóan fittyet hányt minden próbálkozásomra. Kénytelen voltam belenyugodni, hogy azon az éjszakán együtt fogunk aludni. Ő meg én. Bár igyekeztem bezárni és eltorlaszolni a fürdőajtót éjszakára, nem hagyott nyugodni a tény, hogy az ajtófélfa melletti réseken néhol szinte a karom is átfért volna…
Az éjjel békésen telt, lámpafénynél, kipattant szemekkel, félpercenként körbepislogva, de a póknak reggelre nyoma sem volt. Másnap este azonban ugyanott, ugyanabban a testhelyzetben várt, tudtam, mit kell tennem. A szokásos helyeket eltorlaszoltam, majd az alsónadrágommal eltömítettem azt a rést, ahonnan előző éjszaka képtelen voltam előcsalogatni, és a fényképezőgép mellett egy hatalmas hálót is a fürdőbe készítettem. Sikerült a fotó, már csak annyi teendőm volt, hogy könnyes búcsút vegyek a póktól, és visszaadjam őt a természetnek. Mondanom sem kell, aznap nem a majmoktól volt hangos az éj, hanem irodalmi igényességgel kovácsolt magyar mondatokat visszhangzott a tajvani erdő. Nagyjából három perc adrenalintól hajtott kergetőzés után végre a hálóba került a vad, onnan pedig jóval arrébb, egy sziklafalra, nekem pedig eggyel kevesebb dologtól kellett rettegnem aznap éjjel.
szöveg Pálfalvi Dorottya
kép Újvári Zsolt
emtévé
