A hajnal terjengő ködfala, csak nagyon lassan, óvatosan oszladozott.
A szürkén magasodó fák, fenn a domb tetején, oly méltóságteljesen bontakoztak ki a felhőszerű párából, mintha illetlenségnek vélték volna megmutatni önnön valójukat, a komótosan kelő Napnak.
A házam ajtajában, a nedves falnak dőlve álldogáltam, fázósan figyelve, hogy bontakoznak ki a kert formái, a színek hogyan nyernek értelmet és teret, a fény lassú terjedésével.
Cigarettám felparázslott a számban, és a forró kávéval, amivel a kezemet és testemet melengettem, plusz párapamacsokat kölcsönöztem, a már meglevő túlvilági díszlethez. Bár látni innen nem láthattam, de a hársfa alatt csörgedező patak apró loccsanásai, idáig hallatszottak, ahogy hullámai megtörtek a mederben eltenyésző kerek köveken.
Kutatón próbáltam felfedezni a homályban megbújó formákat, alakzatokat.
Magamban játszottam mire emlékszem, mit ismerek fel a gomolygó ködpamacsok között, kertem teremtményei és épületei közül.
Ott – mutattam előre, csak úgy magamnak a homályba – ott áll a nagy diófa. Felismertem a szürkeségben. Levelei már lehulltak, de kopaszodó ágai még így is befedték a kertet.
Amíg ezt szemléltem, egy könnyed, a dombról lebukdácsoló szellő, rövid időre elsodort egy adag felleget, hogy megláthassam a kert határát jelző, mohákkal benőtt, omladozó kőfalat. Kiharapott magának egy falatot a szürkeségből, hogy egy pillanat múlva úgy tűnjön el, mintha soha meg sem épült volna.
Kezem fázósan próbáltam elrejteni a pulóverem zsebébe. A lehullott levelek, furcsán, szinte suttogva zörrentek meg a vén diófa alatt. Szemem követte a hangot.
Lassan egy szürke árny bontakozott ki a terjengő ködből.
Próbáltam erőltetni a szemem, akár ha vártam volna valakit e szürke hajnalon. Valakit, akit már oly régen nem láttam. Valakit, a múlt homályából, vagy egy másik, szebb világból.
Onnan, ahonnan már csak álmainkban, vagy képzeletünk vetítővásznára festve szoktak visszatérni, rövid, álomszerű pillanatokra, hogy megmutassák magukat, vagy csak válaszoljanak egy-egy intéssel, a soha fel nem tett kérdéseinkre.
Az árny, ha jól láttam megállt, és az öreg fa törzséhez simult, és alakját elrejtve előlem, egy újabb felhőbe burkolódzott.
Finisterre sziklái, hűvösen simultak alám, a leereszkedő ködben.
Összehúzott szemmel próbáltam kivenni valamit, a szürkén terjengő homályban. Halászok lesznek azok. Nem lehetnek mások, csak halászok – futott át rajtam a gondolat, és erőlködve próbáltam felismerni a formákat, az óceán felől közelgő újabb ködfalban.
Nem lehetnek mások, hiszen a meredek szirtfalak, és szürke sziklák között, nincsen más járható ösvény csak az, amit a helyi halászok használnak, már hosszú évszázadok óta. A hangosan föl nem tett kérdésre válaszként, először egy hosszú horgászbot, egy szák, az azt tartó izmos, nap cserzett kéz, majd a hozzá tartozó idősebb, őszülő férfi bontakozott ki, egy felhőszerű páragomolyból. A felfelé úttól zihálva tette meg az utolsó lépteket arra a lapos sziklapadra, ahol én ültem.
Ahogy fellépett a sziklára, mögötte akár egy olajozott ajtó, csukódott be a párákkal terhes felhő, képzeletbeli fala.
Ráköszöntem, és ahogy csörömpölve elbaktatott mellettem, mormogott felém valamit az orra alatt, amit szebb napjaimon akár köszönésnek is vehettem volna. Mögötte csönd, és az áthatolhatatlan szürkeség.
Percek, hosszú néma percek teltek el így, a semmi vette át az uralmat.
Olykor a gomolygó felhőben . akár gyermekkorom tábortüzeinek felfénylő lángjában – arcok, s rég nem látott alakok bontakoztak ki homályosan, hogy pillanatok múltával semmivé váljanak, eltűnve az idő múlhatatlan fellegében. Arcuk, alakjuk, mit se változott a tovatűnt évtizedek alatt. Rám néztek, némán elmosolyodtak, néha még felém is intettek ködbe vesző kezükkel.
Mindenszentek van, jutott eszembe.
Az a nap, mikor láthatatlan szálakon, ha csak lelkünk foncsorozott tükrében is, de meg tudnak jelenni előttünk, hogy bátorítást, és jóleső gondolatokat küldjenek nekünk, itt maradottaknak.
Egy régi bölcs szerint, az emberi lét aranykorában, kilenc spirituális híd létezett, ahol át lehetett járni a szellemi lények hazájába.
E kor elmúltával, a kilencből, nyolc híd ledőlt, és csak egy maradt állva – a halál.
A halál, és áldott esetben az emlékezés.
Míg élünk, csak az emlékek vetítővásznán mutatják meg magukat újra előttünk. Itt, és csakis itt lehet átjárni hozzájuk, halálunk előtt.
Itt látjuk, megláthatjuk őket, ha csak oly rövid pillanatokra is, ami szempillantásnak tűnik, életünk hosszát tekintve.
Egy ködpamacsból, Apám képe néz felém, szemöldökét enyhén felvonva. Eltűnik egy rövidke pillanat alatt a szellő fuvallatától, olyan gyorsan, hogy még azt sem tudom helyeslően nézett-e rám.
Eltűnik, átadva helyét, sok kedves, eltávozott embernek.
Új arcok, új emberek bukkannak elő a felhőből. Olyanok, akik még nem mentek el e földi létből, csak oly régen láttam őket, hogy arcukat befedte az évek szállongó hamuja, a felejtés.
A képek csak peregnek, és alig fogom fel, hogy a sziklaszirt, amin már hosszú percek óta ülök, fagyos kezekkel szorít magához.
Hidege lassan átjár teljesen, és testem beleremeg, fagyosan párás érintésébe. Fázósan húzom össze magamon a pulóverem, számból pára tör fel lélegzetemtől, hogy vidáman csatlakozzon az óceánt és az sziklaszirtet körbe ölelő felhőkhöz-
Az árny, nem mozdult az öreg fa törzse mellől.
Néztem, hátha megmutatja magát.
Arcok, és alakok sorjáztak a reggeli párában, akár ha életem régi, megfakult fotóalbumának képeit pergettem volna gyorsan, az ujjaim között.
Nem szilárdult meg egyik arc sem, csak átalakultak, átfolytak egymásba, örökkön változva, mindig megújulva.
Addig pihentettem a tekintetem a ködbe burkolódzó árnyalakon, amíg a kelő Nap első sugarai, be nem furakodtak a kertbe, és el nem kergették a ködpára utolsó, tétova foszlányait is.
Elköszöntem tőlük illő tisztelettel.
Tekintetemet ismét az öreg diófa törzsére vetettem. Nem volt ott már senki, és semmi, csak a kert megszokott árnyai és a földön tenyésző avar, nehéz, párás illata.
A látomás úgy is múlt el, akár ha homokszemek csurogtak volna ki, az ujjaim közül.
Megszűnt a varázs, s én csak álltam a hideg házfalnak dőlve. Lassan kiegyenesedtem, s az üres kávésbögrével a kezemben, elindultam befelé, a meleg házba.
szöveg Régeni János
emtévé
