Trypocopris vernalis
tavasi álganéjtúró) és Parasitidae atka másodlagos nimfája
Július. Szárazság. Tikkad az erdő. A lepkék vidáman szárnyalnak a napsütötte tisztásokon, a legyek felhőbe gyűlve csapnak le az árnyékba húzódó természetfotósra, aki a csörgő avarban kutat az éjszaka vékony bőrű árnyékvadászai után. Minden kihalt. A gombák szomorúan billentik le nappirította, ráncos kalapjaikat, a füvek és fák is mélyre nyúlnak, hogy a sziklás talajban megrekedt utolsó páracseppeket is magukba szívják. Mélységes mélyen szunnyadnak a giliszták, s valahol felettük, a zegzugos erdei törmelék hűvös rejtekében pihen minden apró lény, egy kiadós esőre várva. Ott rejtőznek az ugróvillások, akik a fák törzsén kiviruló zuzmó- és algamezőkről álmodnak, ott alussza álmát minden álskorpió, akik pedig a legelésző ugróvillás-csorda utáni portyákat áhítják. Szinte porzik a patakmeder, a kőmorzsalék, akár a sivatag, nem surrannak parányok sem hat, sem nyolc, sem pedig több lábon. Néhány gömbászka és kaszáspók dacol még a nap erejével, korhadó tuskók kiszáradt rejtekében, ők is csak egy ideig, talán az éjszakára várnak, hogy a hűvösben pár csepp harmatot kortyolva erőre kapjanak, és elhagyják e száraz poklot.
Távoli zörej támad az avarban. Tán egy bogár neszez. Száraz levelek mozdulnak ide-oda, egy aprócska páncélos harckocsi manőverez szilárdan, határozottan haladva valami cél felé. Érzi az irányt. Monoton szedi lábait, akár egy parányi robot, nem állítja meg sem ág, sem kavics. Nincs egyedül. Egyetlen árva stoppos utazik rajta. Egy stoppos a nyirkos éjszakák vadászai közül. A harckocsi-autóbusz tele van hellyel, egy szem utasa pedig vakmerően kihasználva ezt, fel-alá rohangál. Talán nem jószántából. Számára olyan a jármű, akár egy rozoga szekér, még inkább teve a sivatag közepén, hideg üdítő, hűtés és légkondicionálás nélkül. Kültakarója oly vékony, hogy szinte látni a testéből kipárolgó vizet, óráról órára zsugorodik, s végül aszottan hullik majd hátasáról a porba, s válik eggyé az avar parányi szemcséivel, ha időben el nem érik az oázist. Az oázist, amely táplálja majd a bogár utódait, az oázist, ahol vizet s élelmet talál az utazó. Ezt az oázist nem szegélyezik pálmafák, közepén nincs hűsítő forrás, nem lengi körül virágillat. Egy sötét kupac az erdei úton csupán. Néhány rög, amely néhány órája hagyta el egy arra járó szarvas testét. Fintorogva tekintünk rá, számukra mégis az életet jelenti. De messze még a forrás. Jól tudja ezt ló és lovas. A parányi vak jószág végül megpihen. Egész közel húzódik hátasa szeméhez, mintha csak látni vágyná általa, vajon merre a cél…
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
