Remény sikolya a hegyre hósapkát lehelt.
Januári nyár a szívben.
Emlékek ollóval vágnak új képeket.
Kezemben tartom még megcsúszott életed.
Engedném, de gyökerek tartják
csontig fonva testemet.
Öröktől eredő indák suttogják,
ki nem mondott nevedet.
Mindig tudom merre jársz,
térképet húzol a felhők alatt.
Neked most nem süt nap,
csak hiszed a kék eget.
Egyszer kinyitod szemed,
rettenet majd valód.
Aranynak hitt képzeted,
akkor rézzé válik,
bevonja zöld penész.
Elvesztettél éveket,
félelmed messze kergetett.
Sarokba állítva nézed most jellemed.
Gyenge a kezed, mérget simított,
átjárta sivárság.
Elhalkult benned minden zene,
kihunyt tűz füstje mar.
Hamis kandalló előtt, léggömböt ölelsz,
csendtől sírva.
Ébredj, nincs késő.
Figyelj magadba,
patakként olvad rejtett énem, benned.
Igazra mossa egykor szép arcodat.
kép Pintér Zsolt
emtévé
