Régeni János – az ízutazó Chef – újra zarándokol
Napok óta már, egy szürke fellegben élem a lassan vánszorgó perceimet.
Olyan komótosan lépdel körülöttem az idő előre, hogy még a színek is elhalványultak útközben. Egy idő után, szürkébe váltott át, minden életszín. A hangok és az érzések, csak hosszú késéssel érkeznek a fülemig. És ha el is érnek végre a végtelen térben, akkor is kásásan, szinte érthetetlen zagyvalékként érzékelem. Atrocitásként, belügyeimbe való agresszív befurakodásnak élem meg, a külvilág bármilyen betörési kisérletét, ami a szívem, lelkem, vagy bármely más érzékszervem felé száguld.
Nem. Nem bolondultam meg.
És talán, ha az élet úgy akarja, egy csendes intézetbe sem kell még bevonulnom. Egyszerűen megérkeztem. Megérkeztem és ezzel együtt, a valóságnak hívott horrorisztikus féligazság, amit mi halandók, valónak vélünk, vaskarmokkal próbálta szétszaggatni azt az érzékeny hálót, amit a majd egy hónapos utam alatt, magam köré szőttem.
Már előre hallom, a semmiből elősikító kérdések özönét és a válaszokat.
Mi bajod van?!
Miért vagy elégedetlen?!
Szerte a világon, bárhova is mennél, mindenhol vannak és lesznek problémák, jó és nem kevésszer, rosszabb emberek.
Miért? Ahol jártál ott szebb?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések özöne áramlik felém, mindenféle formában és hangmagasságban…
A válaszom egyszerű és visszavonhatatlan.
Nem. Szó sincs ilyesmiről, sőt utalni sem szeretnék erre. Amerre jártam, mind Portugália, mind Spanyolhon, egyik sem, szebb, gazdagabb, vagy jobb, szeretett hazámnál.
Nem olcsóbb a kenyér, vagy a tej, nem kevesebb a bitang ember és nem láttam kolbászból növekvő kerítéseket sem.
Nem adtak ingyen, semmit sem, és ahogy láttam, a munka sem könnyebb és nem rövidebb az idő, amit azzal töltenek. Ott, azokon a helyeken is esik az eső, ami meglepően nedves és a szél is hasonlóan fújja a fellegeket.
Ami meglepő és hozzánk viszonyítva, feltétlenül üdítő, az a belőlük áradó, természetes kedvesség, életigenlés és elfogadás.
Hiszik és élik. A kedvesség és egy-két jó szó, még mindig ingyen van és kevesebb tőle nem lesz az ember, inkább egyre jobb. Miközben nyelvüket törtem hibásan, egyszer sem súgtak össze mögöttem nevetve, hogy ez a szerencsétlen, mit akarhat itt. Törődtek velem, az idegennel, ugyanazzal a szeretettel, ahogy egymás felé viseltetnek nagyrészben. Persze ott is vannak mufurc, maguknak való, negatív emberek, de ők, saját magukat zárják ki, a többség alkotta, normálisabb közösségből.
Nem hiszik magukat szebbnek, vagy jobbnak, más nemzetek fiainál.
És mivel tudják, hogy nagyrészt, belőlünk, zarándokokból, turistákból élnek, megbecsülik azokat, és még ha fáradtak, vagy rosszabb napjuk van is. Kedvesen, készségesen segítenek, vagy szolgálnak ki.
A kisvárosokban, de még inkább faluhelyen, köszönésre, köszönés harsan az utcákon, ismeretlenül is.
Nem mondom, a nagyvárosok ott is csak olyanok, mint nálunk. Zajosak és nem túl emberközpontúak, de még ezeken a helyeken is, a segítőkészség, magasan a nálunk tapasztalható felett áll.
Nem. Nem vagyok elfogódott.
Nem látom idealizáltan a helyzetet. Nem ítélkezek, magunk, magam és a szeretett hazám felett. Próbálok mindig objektív maradni és reményeim szerint most is sikerül.
Szeretem az otthonom. Szeretem Magyarországot.
Lelkemben élnek a szépséges, utánozhatatlanul színes tájai. Itt élnek a barátaim és a szeretteim a legnagyobb része. Ez a nemzet, okos, értelmes, ügyes és talán, legalábbis az én megítélésem szerint, szorgalmas is.
De szeretni – sajnos, nagyon sokan közülünk -, a hosszú századok alatt elfelejtettünk. Ha még csak a külföldről érkezetteket, legyenek ezek színesek, érdekesek, vagy másokat, nem szeretnénk, talán – mondom, talán – megérteném.
De egymást sem szeretjük. Ha valaki más közöttünk, vagy esetleg több van neki valamiből, mint a másiknak, vagy éppen szebb, már bőven elég az utálkozásra, kirekesztésre és megítélésre.
Nagyon könnyen, szinte zsigerből mondunk ítéletet.
Elég jó megfigyelőként, azt látom, hogy az esetek többségében, azonnal, különösebb vizsgálat nélkül, negatív, elmarasztaló véleménnyel élünk.
Egyre kevésbé szeretünk másokat.
Egyre kevésbé szeretjük magunkat és az életünket.
Mivel alkalmazkodni sem szeretünk, így bárkit, aki erre rajtunk kívül képes, azonnal valami negatív jelzővel illetjük és elítéljük.
Ez folyik mindenhonnan.
Ez folyik az életünk apró perceiben, ezt látni a munkahelyeken, ezt tapasztalni a magánéletben is, és ezt publikálják a médiákban a politikai színtereken is.
Utálkozunk, gyűlölködünk, ítélkezünk és lassan, de biztosan megsavanyodunk.
Megsavanyodik körülöttünk minden téren, a minket körülvevő légkör.
Szomszédok mennek el egymás mellett szótlanul az utcán. Különböző vallási felekezetek esnek egymásnak, Jézus, Allah, Manitú, vagy Mózes, vagy akárki más, Isten, a szeretet, meg a hit nevében.
Magyar utál és gyűlöl magyart, csak azért, mert egy azon témában, másképp látja a világot és annak értelmét. Gyűlölködő emberek és azok barátai, irányítanak, egymásnak uszítva mindenkit, aki az érdekükkel ellenkező véleményen van. Értem én. A föld sok országában ez a helyzet. De mi nem más országok vagyunk és nem más nemzetek. Mi Magyarok vagyunk. Okosak, ügyesek, életre valók, csak hiányzik belőlünk az elfogadás, a megértés és a szeretet. Be vagyunk oltva ellene.
Úgy gondolom, nincs ebben a témában sem, kollektív megváltás.
Minden embernek, saját magának kell belenézni önnön tükrébe és visszatérni a forráshoz. Egyesével, szépen lassan. Azután, de csak azután, hogy magunkon segítettünk, tudunk felépíteni kisebb csoportokat, majd nagyobbakat és még nagyobbakat, addig, míg megint mi, szeretni képesek leszünk többségben.
Ebben a ködben élek újfent, már hosszú napok óta.
Ezek a felhők takarják ki előlem a napot, teszik szürkévé és homályossá a napjaimat.
Ezek miatt megélések, miatt nem hallom tisztán a legszebb hangokat, és ezért fátyolos, az éghez hasonlóan a kedvem.
Itthon vagyok…
Itthon vagyok?
Igen.
Azért itt és azért most, mert hiszem, ha magamat át tudom állítani, már tettem valamit, a fentebb leírtak ellen.
És érzem, sőt meggyőződésem, hogy ugyanazzal az energiával, amivel fanyalgok, ítélkezek, vagy haragszom másokra, szeretni is lehet, csak az energia irány és előjele az, ami ellentétes.
A Camino, Muxiaban véget ért, de az Út soha.
Most, ma, itt kell folytatnom. Folytatnom kell, akkor is, ha a hidegen metsző szél, szembe fúj és az eső áztatott úton, a lábam olykor, iszamlós sárba ragad.
Folytatni és nem megállni addig, amíg a Nap, megint újra ki nem süt felettünk.
emtévé
