Régeni János – az ízutazó Chef – újra zarándokol
Az önismeret tükre.
Van az úgy, nagynéha, hogy az embernek a fia, nem tudja az érzéseit, gondolatait magában tartani és papírra veti őket. Előfordulhat az is, hogy mindezt abból a meggondolásból teszi, hogy az elakadottaknak – amilyen ő maga is volt párszor -, segítséget tudjon nyújtani.
Innét válik ketté, vagy olykor több felé a történet.
A szétválás iránya és sokszínűsége, természetesen azoktól függ, akik a művet olvassák. Ahány ember, annyi gondolat és megélés – mondhatja bárki.
És igaza is van.
Vannak emberek, akik, mivel nem érinti az életüket, nem reagálnak, csak szemlélő közönybe burkolózva, némák maradnak.
Vannak, akik a tartalmat elfogadják, hiszen saját megéléseik hasonlóak az olvasottakkal, de hallgatnak.
Vannak, akik szintén egyetértenek, de ennek hangot is adnak.
De vannak olyanok is, akik látszólagosan rábólintanak, illemből, kényelemből, vagy ki tudja milyen okból, de a gondolat magja, a csírázási állapotig sem jut el bennük.
És persze vannak olyanok is, – hiszen sokszínűek vagyunk -, akik nem értenek egyet az írottakkal. Nincs is ezzel semmi baj.
Vannak, akik egyszerűen mást gondolnak és nincs kedvük vitába szállni senkivel, megtartják maguknak a véleményüket.
Vannak, akik nem gondolkodnak el semmin, örök kötöszködők és elégedetlenek, mindenféle elgondolástól mentesek, de mindig, mindenről szilárd és általában az írottakkal ellentétes véleményük lesz, vagy van.
És vannak – talán ők a leghangosabbak -, akiknek a tartalom olyannyira az elevenjükre tapint, hogy fájdalmukban, azonnal megtámadnak mindenkit, aki egyet értene a megfogalmazott gondolatokkal. Bőszen vallják az ellenkezőt, mert ha beismernék az igazságot, önmaguk poklába kellene leszállni. Leszállni oda, ahol már nincsenek kifogások, nincsenek ellenkezések, csak a puszta, látható és rémítő tények.
A tények, melyek a tükrében kendőzetlenül jelenik meg a csúf, netán ijesztő valóság.
Nem rossz ez a hely, még ha oly fájdalmas is a látvány, és csak azok akik tagadják a létét, nevezik pokolnak.
De ki tudná értékelni és felismerni a jót, ha nem lenne viszonyítási alapja?
Ki tudna önnön hibáin javítani? Hiszen melyikünknek nincsenek? Ha nem tud róluk, azt hinné, hogy így tökéletes. Hibákkal túzdelten.
Kell ez a hely.
Ott lent, a lelkünk mélyén, ahol csak mi maradunk, meg a tükrök, és a kendőzetlen látvány.
Sokszor féltem már, megmerítkezni, e tükör látványában.
Még ma is rettegek olykor-olykor. De már tudom, hiszen tapasztaltam, hogy jobb belenézni, mint üvöltve, ellenállva tagadni létét.
Jobb, szembenézni a valósággal, hiszen nem annyira szörnyű valójában a kép, mint azt a kézeletünk elénk vetíti.
És ha már ott vagyunk a tükör előtt, akár elkezhetjük a lelkünket gyógyítani is.
Innét indul a felemelkedés hosszú útja.
De tudjuk a legnehezebb részen – a tükrön -, már túlvagyunk.
A varázs megtört és többé már nem béklyózhat minket a páni félelem.
Már tudjuk és érezzük, hogy minél hangosabb a tagadás és minél nagyobb az ellenállás, annál nagyobb a távolság az igaz és hamis között.
Úgy, ahogy egy vitatkozáskor lenni szokott. Minél hangosabban próbáljuk egymást meggyőzni a saját igazunkról, lelkeink annál távolabb kerülnek egymástól.
S a hang, csak azért emelkedik az egekig, üvöltő sikolyként, hogy át tudja hidalni, a vitatkozók közötti elképesztő távolságot, mélységet.
Kell ez a belső tükör.
Legalább is nekem kell. Lehet ha nem kellene, már is nem lenne több hibám és dolgom sem, ezen a gyönyörű földön, ebben az izgalmasan színes életben…
emtévé
