Állok a parton lassú hullámok mossák a jelent fehérre a szél kék létízű az idő se nem hideg, se nem meleg a gondolat nem rombol, nem teremt a holnap tud majd építeni a ma pihen nem vár, nem siet nem feszít, nem feszül félig nyitott szemmel ül a jövő nem felejti szándékát velem kép Kaiser […]

Read more

Hogy mondjam el a bánatom, ha nincsen hogy sírjak azon, amin már nem tudok lélek mélyére temetve az akkori tudást feledve, elrejtve nem láthatok titokba süllyedt bánatot így nem is bánkódhatok ne kérdezd miért jöttem azt se meddig maradok talán míg kedvem tartja nem várom meg a langyos holnapot arra vannak mások csendesek, megalkuvók erre […]

Read more

Vajon miért engedjük, hogy elmenjen mellettünk az élet? Pillanatok, amiknek részesei lehetnénk, kapcsolatok, amiknek aktív szereplői. De nem. A telefon ránőtt a kezünkre, és azon keresztül nézünk egy hamis világot. Kár … kép Al Lapkovsky Lettországban született fotóművész, 2003 óta többlaki életet él, Londonban és Kölnben tölti ideje nagy részét. Számos nemzetközi díjjal kitüntetett fotográfus. […]

Read more

Ennél szebb a világ nem tud lenni nekünk nincs más dolgunk, mint ezt észrevenni Helyszín: Fonyód kép Németh Levente emtévé

Read more

Nem árt néha más perspektívából is megnézni a dolgokat. Ha tudnánk röpülni, lehet, hogy sokkal érdekesebbnek látnánk a világot. A Balatont például a földön állva el se tudjuk képzelni, milyen pazar látványt nyújt amikor befagy. Pont ilyet. kép Németh Levente emtévé

Read more

Egy lépcsőház általában arra való, hogy emeleteket kössön össze. Megyünk föl-le, anélkül, hogy körülnéznénk, hiszen nem a látvány a cél, sokkal inkább a föl és lefelé haladás ténye. Nem is beszélve azokról a házakról ahol lift is van. Gaudi és Hudertwasser már átértékeltette velünk az épület funkcionalitását, mindent elborító, pusztán esztétizáló, és minden praktikumot nélkülöző […]

Read more

Csak egyedül, egyedül magamban, miért ne szerethetném az életet. Hisz úgyis oda adom darabját annak, aki kéri. Marad nekem sok. Önzően , önzetlenül nézni a halandó időt. Része az egésznek, mindig vagyok. Ahogy egésze az énnek. Egyszer belehalok. Ahogy születtem semmiből a semmibe. Nyomokat hagytam, nyomtalanul. Tévedtem, magam maradtam,de sosem egyedül. Egyedül magam kezét fogtam. […]

Read more

Minthogy belőle egyéb nem maradt, szeretem, ami körülötte volt, a kispárnát, melyre feje hajolt, karperecét, elárvult tárgyakat, a kulcsot, mely hozzá vitt, távolabb erdőket, városokat, úti port amit együtt vertünk fel, a mosolyt, mely szívéből a szemébe szaladt mikor festették: – nem pótolja, de az egész világ tele van vele, s most tudom csak igazán, […]

Read more

Az ősz kezdetét egy száraz falevél zizzenő pörgése jelezte éjjel az úton. Pont Földvár és Szárszó között. Haladunk nyárból a télbe, végletes időkerékben. Hullám csókólja a partokat. Melegebb kabátot öltünk magunkra, legbelül őrizve az örök tavaszt. kép Pataki Takács Edit emtévé

Read more

Nem volt kettőnk történetébe semmi több, megtanított veszteni. Ahogy felejteni, elfeledtetett. Adott még, fájdamas perceket, mit az öröm után élhettem meg. Mert nem a mennyiség számított, a mélység melybe zuhahant. A lélek alja, csillagokkal borított mező. Feküdtünk rajta. Számoltuk a lélegzetet. Ennyi volt, talán ma is van. Hát legyen. Akár egy. Ha röpke órára is, […]

Read more