Bele kell mártsam lélek tollamat gyermekkoromba, mert úgy hiányzik…
Minden nyáron Dálnokon voltam kicsikoromban. Nyáron nagy dolog idő volt s mentünk szénászni, takarni a kaszálóra nagymamámékkal. Szép teli nyarak voltak, jó időkkel s néha jó nagy esőkkel, viharokkal. Szerettem ezeket a viharokat. Ettől volt a melegnek, a jó időnek értéke, ha olykor megborzolta a jégeső s a csúf idő! Így mondták nagymamámék, jő a csúf idő!
Egyszer az egész család kiment a mezőre, hogy a szénát betakarítsuk. Édesapám s a három kicsi leánya es s a nagyszülők, ott sürögtünk forogtunk a szekér körül s felpakoltuk a nagy buglyákat a szekérre. Mikor már félig megraktuk a szekeret s a derekába jól betűrtük a széna nyalábokat, édesapám kezdte az eget nézni s nagymamáék es tekergették a fejüket az ég felé s mind mondogatták, csúf idő jő, ejisze kéne siessünk s minél hamarabb rakjuk meg a szekeret s induljunk haza, mert nagy idő lesz. S mindenki serényebbre fogta a dolgát, a fellegek es jöttek s mind egy nagy tenger összegyűltek s a feketeség felettünk már megérkezett s akkor kezdett nagy cseppekben es esni.
Münk éppen, hogy a rudat fel tudtuk tenni a szekér szénára s alul meghúzni, figyeltem mindig ahogy nagytata alsó karján az erek kiülnek, úgy tekerte a fácskát amivel a nagy kötelet meghúzta a szekér hátsó oldalán. S elindultunk hazefelé, le a lejtőn, oldalt mi futottunk, a három unoka s nagymama terelgetett a keskeny úton s ügyelt reánk s nagytata vezette a lovat, édesapám meg oldalról a villával támasztotta a hatalmas szénát, ha éppen megdőjtötte a kacskaringós út lefele a szekeret s nehogy oldalra dőljön minden. S mikor közeledtünk a patakhoz az esőnek az ereje még nagyobb lett, édesapám azt találta ki, hogy a három leányocskáját bérakja a szénába a szekérre.
Nagymama es felmászott a széna tetejére s minket édesapám egyenként feladott s úgy bedugott mindegyikünket a szénába, jól bebugyoláltak, hogy az esőtől megvédjenek. Ki se látszódtunk a szekérből, csak hangokat hallottunk, gyí erre Pisti, édesapám vigyázzon, nagyra nőtt a patak! Juliska fogd a szekér derekát s ügyelj a gyermekekre, ki ne essenek. Imri nagytata leszállt elölről s édesapámmal vezették a lovat, Pistit, a ló derekáig ért a víz, a hasát teljesen súrolta a kisebb folyóvá vállt patak, Tanarok pataka. Na itt ennél a jelenetnél, akkora volt az izgalom s bizony féltem, hogy mi lesz? Addig nem volt időnk félni, sietni kellett a dologgal s mindenki csak azon volt, hogy a széna fel legyen rakva a szekérre s induljunk haza.
Dörgés s villámlás hangok között, oly élesen hallatszott ki nagymamámék s édesapám szavai, az aggodalom s a józan ész rendet rakott egymásközt a felnőttek mondataiban, jobban emlékszem ezekre a hangokra, mint a dörgedelem zajára. Olyan erő volt ott, amit soha máskor nem tapasztaltam. Ember ereje a nagy időben.
S a szekér nagyot döccent, áthajtották nagytatámék a szekeret s átkeltünk a patakon, mely haragosan ömlött lefele a medrében s mink magunk mögött hagytuk, mindenki felszusszant s felugrott édesapám is hozzánk s eresszed lefele az úton a faluba. Emlékszem hazáig dicsértük a lovat, Pistit. Az eső nem állt el, de már erejéből visszavett s a kapun begördült a család szekerestől.
Egyenként kiszedtek a felnőttek a szénából s a házba mindenki csóréra vetkezett, a ruháinkat csavargattuk, úgy megvoltunk ázva. Kacagva mondtuk csurom vizesek vagyunk, de hála a jó Istennek szerencsésen hazaértünk.
Csóré testünket nagymama törülközőbe bugyolálta s mink csak kacarásztunk a felnőttek ölében s csodáltuk a történetet amiben jól megmártóztunk.
A viharban a székely ember ereje megnő s szikársága mint a villám erőt próbál rajta.
Ez a történet úgy bennem maradt, hogy amikor emlékezek, olyan mintha megint átélném. Ez emlék minden hangját s minden eső cseppjét érzem a lelkem mélyén s ha dörgedelem jő, akkor látom az utat hazafelé.
emtévé
