Ma az eső dacára azért kinéztem a kedvenc erdőfoltomba, Békásmegyerre, s persze ilyenkor nem jön velem senki, hogy megmutassam, milyen az igazi nyüzsgés.
Minden falevélen rohangálta két-három apróság, de voltak olyan ágak, amin százak gyűltek össze.
Persze volt küzdelem az elemekkel, mert ebben a tartományban egy becsapódó esőcsepp olyan, akár egy atombomba, fél perc alatt százan százfelé spricceltek szét, én meg alig tudtam lekövetni egy-egy példányt a keresőben.
Természetesen ma is megrohamozták a csöppségek a csigákat.
Az elmúlt napokban páratlanul szép arcát mutatta előttem a mikrovilág, s bizony néhány egészen különleges jelenetnek is tanúja lehettem a pázsitra hullott levélszőnyeg rejtett kincsei között kutakodva.
Egyik kedvenc témám a gömböcugrókák és csigák “együttállása”, de csak igen-igen ritkán láttam olyat, hogy az apróságok felmerészkednek a lassan mozgó nyálkás lények hátára. Ma lóról és lovasáról egész sorozat készült, s egyre inkább érik bennem az a bizonyos mese…
Ez a kis sárga golyóbis például öt percen át szaladgált körbe-körbe a csigán egy atka társaságában, s amint a csiga végre összeszedte minden bátorságát és előbújt, az ugróvillás mindig kíváncsian a fejéhez baktatott, megtapogatta őt a csápjaival, amire az szégyellősen visszabújt házába.
Itt épp egy ilyen pillanatot sikerült lencsevégre kapnom.
(Ja, és mind a lencsékre, mind az érzékelőre ráfér már egy alapos tisztítás…)
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
