Nem elfogyott, vagy elkopott, simán elmúlt.
Úgy gondolom, nincs érelme. Pedig egy olyan helyen, ahol a határozott vélemény hátrány, akinek van, az ellenség lesz, ott élvezetes véleménytulajdonosnak lenni.
Főleg az élvezi, aki szeret vitatkozni, provokálni, esetleg megbotránkoztatni.
Én igazából kedvelem ezeket. Tudom, hiszen látom, hogy sokan osztják nézeteimet, gondolataimat, és sokan be tudják illesztene a világ mozaikjába, a sajátjuk mellé.
De velük fél szavakból is értjük egymást, nincs nagy szükség véleménycserére.
Azt is tudom, hogy szinte törvényszerűen a világon mindenhol az a helyzet, hogy az emberek többsége alkalmatlan a vitára.
Nincs önálló véleménye, legtöbbször simán buta.
Aki nem, annak egy sajnálatosan nagy része elvakult, vagy lekötelezett olyan irányban, ami kétségessé teszi, hogy amit mond, az vélemény, vagy hit.
Márpedig sem hittel, sem butasággal nem lehet vitatkozni.
Mivel egyik sem áll a valóság talaján, így onnan nem is támadható eredményesen.
Márpedig itt, ez a hely, lassan teljesen elfelejti a valóságot.
Helyette egy ködös valamiben tántorog, ami sokakat kábult elfogadásba taszít, furamód, az elutasítás elfogadásába.
Sajnálom, hogy olyan helyen élek, ami morálisan ennyire lepusztult, ami sosem lesz normális közösség. Hiszen ha eddigi léte alatt nem jött össze, már nem is fog.
Ha egy társadalmat az utálat tart össze, akkor nem is érdemes semmit sem kedvelni, mert kinéznek a bandából.
Ez egy darabig lehet élvezetes is, de mindenképpen fárasztó. Megérhetné, ha lenne annyi jó, ami folyton továbbgörget.
Pedig ezek lennének a vélemények magjai.
De én nem látok ilyeneket. Csak érdes, éles, piszok kemény köveket, amik ha megsebezni nem is tudnak, de megkeményítenek annyira, hogy már ne akarjak lehajolni pár elejtett gondolatért.
Mert azt hiszem, gondolni csak olyanra szabad, ami számít.
szöveg Somlai Tibor
emtévé
