Értéke a létnek

Az utcát járom, valahol Magyarországon
hol sokunk oly hontalan.
Talán egy januári álom.
A Nap süt,
de senkin nem látom hogy fogadná a fényt.
Oly kevés az arc mely gondtalan.
Maguk elé néznek, úgy lépegetnek,
egymásról tudomást se vesznek.
Csak magukban mormolják a meghatározott igét,
üres szólamot a kitalált világról
és nem tudnak semmit.
De mindent hisznek.
Veszélyes játékot űznek, melyben csak vesztesek lehetnek.
Magukat hívták ki maguk elé.
Nézem a játékuk.
Kockákban kérdések,
lépésről lépések pattognak magamban,
bentről benn felé.
Miért van az úgy, hogy nincs sehogy?
Miért mond mást a száj, mit diktál a szív?
Miért élnek együtt emberek, ha mindegyikük mást szeret?
És miért vállalják elesettségüket?
Mondd miért hazudnak, télen tavaszt?
Miért fáznak akkor is ha nyár van?
Ha fáznak, miért nem húznak paplant borongós lelkükre?
Miért mosolyognak csak maguknak,
ha senki nem nézi arcukat?
Miért szorítanak kezet, mikor a láb futni készül?
Miért nem engedik,
miközben boldogságuk máséban keresik?
Mi köti őket és kihez, ha maguk sem tudják
tartoznak-e valakihez?
Miért sírnak a múlton, ha nincs jelenük
jövőt veszítve
miért nem tudnak magukért tenni?
Miért másoktól várnak tetteket a maguké helyett?
És miért nem hallják a hangokat dalnak?
Miért nem látják meg a szépet?
Miért szórják el a művészet kenyerét?
Az egyszerűség miért nem elég?
Miért próbálnak meg egyformák lenni?
Miért nem rajongnak az egyediért?
Miért bántják ami más?
Miért hordozzák magukban
a tökéletes elrontásának silány magjait?
Legyen minden komform, legyen minden szürke, langyos hasonmás.
Gondolkodás mentes, kényelmes vakugrás a választott semmibe.
A színeket csak hordják, de nem tudják viselni.
Ha megtanulnák, tán megszeretnék saját valójukat.
Félünk önmagunktól?
Szenvedés a rabság,
a korlátolt szabadság,
gátat szab a teremtő gondolatnak.
Az egész része az egyén.
Azért egy, mert más.
Egy vagyok én, te pedig egy más.
Ha megtanulnánk, nem lenne szomorú a valóság.
A januári napfény arcokat tudna egymás felé fordítani.