A hajnal első napsugarai, úgy vágódtak a szemembe, akár a penge, a túlérett görögdinnyébe.
Még talán hangja is volt, vagy csak képzeltem, ahogy a narancsos piros fényár rám tört, és szétömlött a horizonton, a felhők felett. Hunyorogva néztem ki, a gép tojásdad ablakán, ahol a ködfellegek, úgy suhantak el előttem, mint életem apró másodpercei, majd eltűntek nyomtalanul, mint a vándormadarak.
A felhők között az elmúlt évek emlékképei úgy váltakoztak, mintha az életemet apró, színes másodpercekre bontotta volna egy égi – felsőbb hatalom által irányított – vetítőgép.
A régmúlt bálványai, a most kísérteteiként, időtlenül röpködnek köröttem.
Az idő, akár a repülőgép alattam, rettentő gyorsasággal telik.
De a legfontosabb, ebben az időtlen vetítésben az volt, hogy érzi magát az az érző lény, akit hosszú évekkel ezelőtt a testembe zártak.
A múlt, milyen nyomokat hagyott bennem, és mi nőtt ki a régvolt idők történeteiből, ezen a mostani, megváltozott talajon.
Kinézek az ablakon, és egy rohanó felhőfoszlány, újabb diát pattint be a vetítőbe.
Konyha.
Mintha most is ott lennék, úgy elevenedett valósággá, a képzeletemben megsárgult felvétel. Rohanó, gőzöktől, páráktól, rekedt, üvöltő hangoktól, és edénycsörömpöléstől sikítósan hangos, őrületig zsúfolt, konyha.
Olyan, mint egy vértől iszamós, középkori csatatér. Hisz csata az egész élet. Végignézek a feledésbe merült konyhán, ahol életem sok csatája zajlott.
Nézem az embereket. Többségük a mai napig a barátaim. Szemükben látom a tüzet. Azt a tüzet, amit az összetartozásunk gerjesztett. Tudom, hogy bármit megtennénk egymásért. Vállat, vállnak vetve küzdünk, ezen a modern kori csatatéren, ahol nem ömlik vér, de ettől még nem lett kisebb a küzdelem.
Össze kell tartanunk, hisz csak így maradhatunk meg. Egységként kell működnünk, mert ha nem vagyunk együtt, egységben, akkor végünk van egyénenként is.
Döntöttünk. Együtt vagyunk, és együtt, barátokként harcolunk, dolgozunk. Felfogtuk a pillanat jelentőségét, amikor megértünk erre, és rájöttünk, máshogyan ezt nem lehet. Minden a pillanaton múlik. Az időzítés a legfontosabb.
És az életben ugyanúgy, mint a munkában, fontos a csapat, és a barátság.
Mit ér magányosan a legnagyobb csúcson, a csillogás?
Semmit!
A dicsőség elmúlik, a pénz elfogy, a nyüzsgés körötted lassan megszűnik, és visszatekintve már nem fog el a büszkeség, marad a sivár semmi.
Magad vagy, egyedül maradtál.
És akkor talán felmerül az a kérdés is, hogy mit áldoztál fel, és miért.
Ráébredünk, a csillogás nem minden. De ha ott tudunk maradni a pillanatban, az átdolgozott keserves napok alatt is, ahol az idő, úgy pereg, mint a Szahara homokja, akkor a pillanatok közt helyesen időzített döntésekkel, értelmet tudunk adni annak, ami szét is szóródhatna a szélben, akár a hamu a téli éjszakán. Az életünknek.
Megöregedtem.
Nem úgy, ahogy ez szokványos, inkább csak a gondolataimban. De fáj a vállam, és a kés olykor tehetetlenül fordul ki a kezemből. Zsibog a lábam is néha, a hátam beszakad, és már nem úgy pörgök mint régen.
De nem is ez a lényeg.
Ha nem figyelek oda, elveszíthetek mindent, és egyre nagyobb a hibalehetőség.
Elveszíthetek embereket, pénzt, és barátokat, akiket szeretek.
Ahogy az ember öregszik, veszít el dolgokat, hisz ez az élet rendje. De ezt csak akkor érezheti át igazán, ha megéli és megtapasztalja.
És hogy jó volt a döntés, az időzítés, vagy rossz, csak akkor tudjuk meg, ha már megéltük.
Ahogy visszatekintek, nem látom magam rossz helyen.
Bár oly sok hibát követtem el az életem alatt, hogy számát sem tudom felsorolni.
Mégis, a kép, a film, ami apró pillanatokból állt össze, tetszik nekem. Tudom, mert most már tisztán látom, mikor és hol rohantam, amikor épp kivárnom kellett volna, és hogy mikor tétlenkedtem, amikor tennem lett volna jó.
De mint minden, a múlt szőttese is felfeslik, és meglátni, csak visszatekintve lehet. Az enyém is feslik, szakadt sok helyen, de legalább, még egyben van…
A stewardess hangja töri meg felettem a csendet. Kásásan szól a hang, mintha távoli üzenet lenne, de tisztán kivehetők a spanyol szavak: Kedves utasaink, a gép, éppen félúton van, további kellemes utat kíván a kapitány és a teljes személyzet.
Hála az Istennek – mosolyodok el a bajuszom alatt – hiszen jó dolog félúton lenni…
szöveg Régeni János
emtévé
