Úgy leve, hogy a lányomnál maradtam Pesten s reggel innen indulék dolgozni én es, megyek Érdre vonattal s oda jön majd a párom a kocsival s a mese bőröndömmel s indulhat es a mese az érdi óvódában.
Na de előtte meséljemsze el milyen a Pesti reggelem, hogy es látom én.
Szállok fel a villamosra s bégyömöszölöm magam finoman a többi ember közi s döcögünk az úton előre. S a Bajza Lujza téren leszállok, így neveztem el még 16 évesen ezt a teret, így jött a számra akkor…
Na s a metrónál az izgő mozgó lépcső előtt megcsíptetem a jegyemet s mutatom fel a jegycsiptetős ellenőrző emberkének, hogy biztoson megharaptattam-e a bilétámat?
Annyit mondott az ember, hogy gyönyörű vagy.
Gondoltam magamban, há nem a jegyemet értékelte s nem es baj, mert így korán reggel egy ilyen mondat mosolygós napot igér. S levittem ezt a mosolyt magammal a főld alá s bévittem a nagy kígyó hasába.
Hejjj de münk ott mennyien voltunk ember, de ejisze mások nem kapták meg ezt a mondatot a jegcsípést néző emberkétől, mert senki sem mosolygott, sőt olyanok voltak mintha, mind most keltek volna fel s vagy nem kaptak enni, vagy nem csiklintotta meg a talpacskájukat valaki s még nem es ásították ki magukat s az álmot nem nyújtoztatták fel a felkelő napnak, mert olyan bússág volt az arcukon,hogy haragudtak es vagy magukra vagy nem tudom kire, mert még nem es beszélgettek egymással.
Bezzeg este mikor a Nap elbút vót, hogy bizsergett a város, úgy mondtak ember, s jöttek-mentek, mint a felbolydult hangyák, s egy cseppet sem voltak álmosok.
S na bemondják a végálomást a kégyóban s én már elig elig bírtam,hogy hangosan ne kacagjak egy jót! Azt mondta a női hang a kígyó belsejében, hogy legyenek szívesek hagyják el a szerelvényt s erre figyelmeztessék a többi utast es. Na én ekkor gondoltam, szólok a mellettem álmatag fejűcske embernek, hogy ügyelgessen mert muszály elhagyni a kígyót!
De csak lenyeltem ezt a figyelmeztetést s a mosolyt es, jó lesz reggeli előtt ez a móka a gyomromnak. Senki sem szólt senkihez s csak eresztettük a lépéseket az izgő mozgó felé s feljöttünk a mélyből s há a nap ott már az ásításon túl volt s ő es mosolygott erősen, hogy ez a hangyaboly milyen mutuly még s felkelhetetlen még az ébredésre s a lélekszóra, a mosolygósra.
Majd délig dólgozik ezen s aztán estig esszeszámolja őket s átadja a műszakot az éccakai kollégának.
Dógozzon ő es, hátha neki könnyebb.
Így vót.
S én még kacagok…
kép és szöveg Csernik Szende székely mesemondó
emtévé
