Calvatomina rufescens
November. Komor reggelek. Csontig hatoló hideg. Eső. Cuppogó sár. A köd átjárja a ruhát, a nyirkosság beszivárog a kabátunk alá.
Rovarokat lassan hiába keresünk. Fázósan még innen-onnan ránk meredhet egy összetett szempár, de már leginkább csak akkor, ha véletlen megbolygattuk egy állatka téli vermelőhelyét. Az ugróvillások viszont még vidáman szaladgálnak fel-alá, dacolva a talajmenti faggyal, ügyet sem vetve arra, ha belepi őket a jéghideg harmat…
Közeleg a tél.
Nem jönnek kék szemű zombik, viszont egyre kevesebb lepke, szitakötő és bogár merészkedik elő, a legtöbben már elbújtak vagy elpusztultak, így a rovarfotósok számára megkezdődik a téli nyugvó periódus… Hacsak valaki nem éri be az avar apró lényeivel. Nem titok, mennyire kedvelem őket, már csak azért is, mert borzasztó kevés fotós foglalkozik velük. Engem viszont a mai napig lenyűgöz, ha felveszek egy levelek között heverő faszeletet, és azt látom, hogy az alján nagyobbacska kaszáspókok lapulnak meg, ászkák és százlábúak szaladgálnak fejvesztve, apró pókok keresnek fedezéket, az ikerszelvényesek is lustán összetekerednek, majd rövid hatásszünet után elindulnak az igazi parányok, mocorognak az ugróvillások és az atkák, egy álskorpió tűnik el egy parányi repedésben…
Pont egy ilyen nyüzsgő, élettel teli kis fadarabon láttam ma meg az eddig legszebb ugróvillásomat.
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
