Politika. Vallás. Életmód. Húsevők, vegetáriánusok, vegánok, fényevők, hogy csak egy kevésbé szenzitív területet érintsek.
Az élet sok-sok terén az embernek nagyon határozott véleménye és álláspontja van.
Ezek az álláspontok más-más beállítottságú embereknél ütköznek. Az már csak rajtunk múlik, hogy kívánjuk-e ütköztetni ezeket. Persze az eszmecsere, a vita gyakran előbbre viszi a gondolkodást. De a fenti tárgykörökben hajlamosak vagyunk erős érzelmektől fűtve megnyilatkozni, s bizony ezek a viták általában nem vezetnek sehova, gondoljunk csak arra, hogy politikai alapon családtagok hidegülnek el egymástól. Ez pedig nemhogy építő, hanem kifejezetten káros és szomorú. Az elmúlt napokban megtanultam ezt. Hogy hogy jönnek ide a pókok? Azt gondolom, az emberek jelentős többsége fél a pókoktól. Ösztönösen fél. Bizony, ősi, mélyen gyökerező érzések ezek, a megfelelő kutatók igyekeznek feltérképezni ennek alapjait (talán már meg is tették), de józan paraszti ésszel arra lehet gondolni, hogy azért félünk ezektől a nyolclábúaktól, mert némelyik faj – ha ritkán is – képes és szokott harapni, ezáltal kellemetlenséget okoz. Tudatunk pedig általánosít, kiterjeszti ezt a félelmet, undort, gyűlöletet az összes ártalmatlan pókra is. Mitől félünk? Általában valamilyen veszélytől. Fel kell tenni a kérdést, hogy a veszély valós-e, avagy nem. Szigorúan a pókoknál maradva, a hazai fajok közül csak néhány marása produkál enyhén, vagy közepesen súlyos tüneteket, a legtöbb hazai faj képtelen átharapni az emberi bőrt. Azok a fajok, amelyek marhatnak, csak nagyon ritkán teszik ezt, leggyakrabban fenyegetett helyzetben. Tehát az mondható, hogy a fajok többsége veszélytelen, tehát a félelem forrásának jelentős része alaptalan. Az alaptalan, indokolatlan félelmet nevezzük fóbiának. Tehát azok az emberek, akik ösztönösen rettegnek a legapróbb, ártalmatlan póktól is, arachnofóbiában szenvednek. Ebben a világon semmi degradáló sincs. Én magam, aki tudom, hogy bizonyos nagytestű pókok ártalmatlanok a számomra, csak nagy nehézségek árán veszem őket a kezembe, tehát ez az alaptalan félelem bennem is jelen van.
Lehet arról vitatkozni, hogy mit kell tenni, ha pókot, egészségre ártalmas mérgű pókot lát az ember, különösen sarkalatos kérdés ez, ha az ember otthonában tűnik fel egy ténylegesen “veszélyes” állat, a családja, gyermekei közelében.
Ilyenkor ugyanolyan, heves érzésektől fűtött vitákra lehet számítani, mint amikor az életünkre óriási hatással bíró politikai, vallási, életmódbeli kérdésekről kezdeményezünk szópárbajt.
Meg lehet, illetve meg kell győzni arról az embert, hogy hogyan kell, illetve kellett volna cselekednie egy ilyen szituációban? Úgy gondolom, nem. Akármi is érik a nyelvem hegyén, inkább lenyelem, a gondolatot pedig elteszem az agyam egyik fiókjába. Már tudom, látom, milyen parttalan és véres vitákat szül még ez a tárgykör is az emberekben. Pláne arctalan, névtelen avatárok mögül, egy fotelból, tényleges kilétünk felvállalása és tényleges, nonverbális elemeket tartalmazó – helyette emoji-kat, gif-eket használó – kommunikáció nélkül. Nem fogom leírni senkinek, hogy szerintem mi a helyes, hiszen az én véleményem is csupán egy a sok közül. Nem fogok és nem akarok meggyőzni senkit arról, mi a helyes, mint egyes vallási vezetők.
Ehelyett inkább “ismeretterjesztek”. Talán ez az egy út létezik, amivel nem akarja az ember ráerőszakolni a látásmódját másokra.
Aki nyitott, az megnézi, elolvassa, levonja a konzekvenciákat. Aki nyitott, az cseppről cseppre befogadja, és lehet, hogy ez nem változtat semmit a dolgokhoz való hozzáállásán, de van rá esély, hogy igen. A vita a fentiekről ezzel szemben szinte sosem (persze ez megint csak az én véleményem, tapasztalatom). Megváltoztatni. Egy másik érdekes kérdés, hogy szükség van-e erre? Meg kell változtatni az emberek szemleletét? Melyik a helyes szemlélet, és ezt ki dönti el? Erre talán majd máskor keresem a választ…
Második felvonás, unalmas gondolatok nélkül.
Az állaspókok titkos csókja.
Alkonyodik. A forró augusztusi szellő elcsendesül, nem fodrozza már a városszéli patak piszkos vizét. Az autók zaját lassan elnyomja a békák kórusa, s felröppen az első szúnyog. Kisvártatva követi egy társa, majd sorra rugaszkodnak el a sások leveleiről az eddig észrevétlenül lapuló vérszívók, megtöltve a levegőt azzal a frusztrálóan magas hangú zümmögéssel, ami reflexes hessegetésre készteti az embert. Egy lusta, kövér példány ébred közvetlen a víz színe felett. Álmosan dörzsöli meg csápjait, aztán magához térve lomhán felemelkedik, cikázva, tétován halad társai sűrű felhőjének irányába… Útját állja azonban egy láthatatlan fal. Áttetsző, hajszálvékony, rugalmas, mégis sziklaszilárd fonalakból szabályos sorokba szőtt mestermű. A kába szúnyognak szempillantásnyi ideje van, de a pillanat egy suta szárnycsapással elszáll, a ragacsos szálak foglyul ejtik az apró rovart. Kétségbeesett tusa veszi kezdetét az életért, a tökéletes szerkezet teljes egésze beleremeg, a rezgések pedig lassan tompulva kifutnak a háló széléig, a hosszú küllőkön át egész a sások és gyékények leveleinek sötét sűrűjébe. Négy szempár villan egy levélen. A vadász figyelő, törékeny lábait már órák óta egyetlen szálon pihentette, és várt. Most pedig érzi a kapálózó szúnyog minden ízének rezdülését. De nem mozdul. A négy szempárhoz nyolc hosszú láb, karcsú test, és hosszú, hajlott, tűhegyes csáprágók tartoznak, a látványos, de törékeny test mégis észrevétlenül feszül rá a széles levélre, akárcsak egy száraz levélér, amit csupán véletlen sodort arra a szél. A pók még mindig nem moccan, csak figyel. Ma este más vadra fáj a foga. Valami sokkal erősebb ösztön vezérli most, nem az éhség. Aztán megpillantja az igazi vadat. Egy karcsú nőstény kecses alakja siklik végig hangtalanul a hálón, egy villanás, míg odasuhan a riadtan vergődő szúnyoghoz, s egyetlen precíz mozdulattal végez is a csapdába esett vérszívóval. Nem törődik a csomagolással és tálalással, egyenesen nekilát a vacsorának. Ebben a pillanatban megmozdul az árnyékban rejtőző karcsú vadász is. Óvatosan lépdel, milliméterről milliméterre, halkan megpendítve a háló finom selymét, mintha csak egy jól hangolt akusztikus gitáron kezdene csendes szerenádba. A távolság egyre fogy, a nőstény még javában költi vacsoráját, ügyet sem vetve a betolakodóra. Már csak karnyújtásnyira van, még egy tétova lépés…
A háló közepén gubbasztó hölgy nyolcból két szemét azért gondosan a közeledő hímen tartotta, ezért nem lepte meg a finom érintés. Egyszerre négy láb kezdte cirógatni, tisztes távolságból, hiszen a hím jól tudta, egyetlen óvatlan mozdulat, vagy épp a csillagok nem megfelelő állása elég, s a baljósan villogó csáprágók között találja magát. De a nőstény nem mozdult. Néhány másodpercnyi játék után a hím összeszedte minden bátorságát, s megrohanta a nőstényt. A két állat csáprágói vészjóslóan fonódtak össze, mint a szarvasbikák agancsa, hosszú hideg csók, és kemény tusának tűnő szertartás vette kezdetét. A két pók kecses légtornászként függött a hálón, a tusa végén karcsú lábaikkal erőtlenül feszültek egymásnak, majd néhány rövid pillanat és simítás után a kapocs – oly hirtelen, ahogy létrejött – megszakadt, s a kisebbik vadász örömittasan, mégis lélekszakadva rohant vissza növényzet biztonságot nyújtó sűrűjébe. A nőstény csak állt ott, elégedetten, nem eredt a karakán udvarló nyomába, beletörődött, hogy eljött az ideje. Az idő, hogy finom, drága selyméből bölcsőt szőjön az utódoknak, amelyek csupán néhány másodperce fogantak abban a küzdelmes pillanatban, amely e bizarr csókkal pecsételődött meg.
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
