Megint lent aludtam a földszinten.
Amikor tegnap éjjel fölmentem, és megpróbáltam összebújni a párommal, megint belém mart.
Nem akarom ezt tovább!
Hosszú, fárasztó napom volt. Csak egy ölelésre vágytam, és arra, hogy összebújva elfelejthessem az egészet.
Kopp.
Levonultam a nappaliba aludni. Még hallottam, hogy fönt sír, és volt is bennem egy érzés, hogy mégis visszamegyek hozzá, de…
Nem akarom ezt tovább. Végtelenül elkeserít, hogy ha épp rossz passzban van, nem tud hozzám normálisan szólni. Túl régóta tart ez az egész.
A mai reggel minden volt, csak épp jó nem. Amikor kikelt az ágyból, és kisírt szemekkel lejött a konyhába, éreztem, hogy ez nem lesz könnyű. Tapintani tudtam a fájdalmát, és egyben a feszültségét.
Mondtam neki, hogy ezt én így nem szeretném. Hogy akármilyen hangulatban is van, annyi minimum kijár, hogy normális hangnemben szól hozzám. Nem veszekedtem. Nem emeltem meg a hangomat. Ez nem erről szólt. Egyszerűen ezt így nem akarom tovább.
Láttam rajta, hogy valami nagyon felzaklatta.
Pocsék éjszakája volt. Félt. Halálfélelme volt. Bujkál benne egy betegség, de egy ideje nem foglalkozik vele, és most tényleg elég szarul lett. Bár megvolt a maga oka a vizsgálatok halogatására, most szembesült vele igazán, hogy ő sodorta magát abba a helyzetbe, amiben most van.
Félt, hogy elkésett. Féltem, hogy elkésett, hogy elkéstünk. Valahol szörnyű érzés volt. A megértés, hogy elveszíthetem, akit szeretek, a másodperc törtrésze alatt futott végig rajtam.
Patthelyzet.
Tudom, és ő is tudja, hogy semmit sem tehettem azért, hogy korábban végigcsináljon egy kivizsgálást. Nem rajtam múlt, hanem rajta. Ezt akarta választani. Ezt tudta választani, mert nem tudja magát előtérbe helyezni, az érdekeit érvényesíteni.
Azt mondtam neki, hogy együtt halunk meg, egymás kezét fogva. Mert ezt érzem. És mert így szeretném, és szerintem így is természetes. És hogy ez nem most van.
Hosszasan ölelkeztünk. Sírtunk, és szorosan összesimultunk…
Fölengedett, és én is fellélegeztem, hogy megint közel engedett magához.
Hogy nem lökött el, mint oly sokszor az elmúlt időben.
Sokat beszélgettünk. Arról, ami valójában mindkettőnknek közös világképe, hogy a betegségeket az érzelmi összekuszálódásainkkal okozzuk magunknak. Csak ezt elfelejtjük épp akkor, amikor szenvedünk valamitől.
Mondtam neki, hogy hosszú, fáradságos tanulási időszak van mögötte. Hogy az, hogy meg kell tanulnia az önérvényesítést, az valójában azt jelenti, hogy meg kell tanulnia nem elnyomni magát.
Hogy ez egy nagyon megterhelő időszak. Szellemileg, lelkileg, testileg. És hogy a betegség – legyen bármilyen rossz – legalább annyira jelentheti azt, hogy épp kilépünk egy konfliktusból, mint azt, hogy végérvényesen beletokosodtunk.
Mondtam neki, hogy szeretem. Hogy minden rendben lesz.
Megnyugodott. Megnyugodtam.
Irány a vizsgálat. Végre eldöntötte.
szerző: Pasivilág – Rozgonyi Zoltán
emtévé
