Mese a változásról

A MOCSÁR SZÉPE

Ülök a székemen és az apró színpadot figyelem.

Nem kell akarnom, megy az magától is. A színészek, ha még oly ifjak is, elvarázsolnak. Élik a történet, mely felnőttet és gyermeket, ugyanúgy kap fel és repít messzire. Felnőtt a mese, de gyermeki bájjal és szeretettel közelít a szívem felé.

A Mocsár szépe, maga az átalakulás.

Az átalakulás, mely mindünket megérint egyszer. Mindegy, hogy szeretnénk-e, vagy tiltakozunk ellene, mert elér hozzánk és magával ragad minket. Magával ragad és új, ismeretlen világok felé röpít, mint a színmű, kövér hernyóját, ki erősen ragaszkodva ágál minden változás ellen. Csak enni és inni, mondja, akár korunk embere.

Mi kellhet ennél több?

Mi másra vágyhat egy hernyó, dorombol magába és vele együtt dorombol, a mocsári teknős Hang-ja is. A ritmus, a zene, a körötte táncoló virágok, sejtelmes, patakként csobogó mozgása, magával sodor, a képzelt mocsárba. Olyannyira, hogy bár tudom, az ablakon keresztül a belváros tör rám, mégis a mocsarak, mindent átható illatát idézve jut el hozzám. Fiatal színészek. Fiatalok és könnyedek.

Úgy játszanak és élnek virágot, vagy röppenő madarat, mocsári teknőst és hernyót, mint ha ők maguk tényleg azok volnának.

Győzködik a makacs hernyót, hogy az élet, mit él, túl mutat azon mi ehető és kézzel fogható. Imaként száll a mozgásuk és a hangjuk, lelkünk és az ég felé. Ülök és részese vagyok, már én is a cselekménynek, hisz akár az én életem is ragadhatott volna, korunk süppedős fogyasztói társadalmába. Míg gondolataim a zenével együtt száguldanak, a színpadon, korunk emberi-hernyója, kérés nélkül bábozódik be. Bár a döntést nem ő hozta, hanem az élet, de változni akkor is kell. Változni jobbá, sokkal színesebbé, úgy, akár egy hernyó, hogy színes pillangóvá tudjon válni. Körötte az emberin mosolygó virágarcok, segítik, biztatják, és vele együtt örülnek és izgulnak, a zene ütemére, mely zsongítva emel fel és röpít léten és életeken keresztül. A kevés szó, mi néha hallik, hisz minek ezt túlbeszélni. Így is kedvesen irányítja a nézőt a befelé vezető útra.

Túl nyúlik a mondanivaló a mocsáron, pillangón, táncoló vízililiomon és oda mutat, ahová a szerző – Pálfalvi Dorottya – szeretné.

Oda, ahol mindünkre a változás vár és vele együtt az új és szebb élet ígérete. Oda, ahol fel kell adnunk a megszokásainkat és kényelmi állapotunkat, bár ha kell, foggal, körmünkkel óvjuk a megszokottat. Majd végre, átalakul a hernyó, akár bennünk a gondolat és pillangóvá válik, hogy szabadon röppenve, más, új szemszögből láthassa a világot jelentő mocsarat.

Ülök a záró szám alatt és azon tűnödök, mikor éltem meg ennyit, háromnegyed óra alatt.

Mindegy is. Az idő relatív. A függöny lehull, és a varázslat törik meg, akár a vékonyfalu pohár. Ha nem is örökké, de jó időre velünk marad, hogy mintázza saját életünk átalakulásait…

Hernyó/Fecskefarkú Szender DÖGEI MÁTYÁS
Vizililiom TALJÁN VIOLETTA
Teknőc CHRISTIAN CLAUSEN
Vizitök RADICS RÉKA
Mocsári Hibiszkusz SANDRA MARTIN PAVON
Mocsári Áfonya PÁL-KOVÁCS NÓRA

írta, rendezte, a jelmezeket tervezte
PÁLFALVI DOROTTYA
helyszín: MOHA Mozdulatművészek Háza

szöveg Régeni János
kép Szarka Dorottya
emtévé