Sokszor keresnek meg ezzel a problémával, és közben csodálkozva megkérdezik: „de neked mi a titkod? Hogy tudsz ilyen karcsú maradni?”
Hát akkor most elárulom a titkot.
Az egyetlent, az igazit!
Megvalósítása nem kerül semmibe, nem kell kínozni magát az embernek, és nem kell naponta háromszor a mérlegre startolni, lehetőleg meztelenül, hogy még egy fölösleges hajszál se nyomjon többet a valódi súlyunkon.
Azt ugye unásig ismerjük, hogy minden agyban dől el? Persze agyban, ott aztán jól eldöntjük, hogy akkor most megálljt parancsolunk annak a jó kis túróscsuszának, azzal a sok pörccel a tetején, aminek már a gondolatára összefut a nyál a szánkban. Túróscsusza – kérdés nélkül bármire behelyettesíthető a sütitől, a csokin át a pizzáig, amivel csak szeretnéd. És állj, ide, parancs oda, valami mindig szétmorzsolja az elhatározásnak még a maradékát is.
Én nem eszem sokat…
Hallom ezt sokszor, és amit az illető fölsorol, attól valóban még egy húsz kilós eb is az éhhalál szélére sodródna.
De nem is annyira a mennyiségekkel van baj, hanem az étkezéshez való viszonnyal. Enni szinte mindenki szeret. Jókat enni, finom ízeket kóstolgatni pláne. A probléma ott kezdődik, amikor az étkezés már nem azt a funkciót tölti be, ami egyébként a célja és feladata, miszerint a test táplálása, és kondícióban tartása, hanem átmegy valami misztériumba. Első helyre kerül a fontossági sorrendben, kompenzációs forrássá, önjutalmazássá válik.
“Nagyon sokat dolgoztam ma egész nap, megérdemlem ezt a kis csokit, sütit, bármit, amivel most kényeztetem magam.”
Abban a pillanatban, amikor jutalmazni kezdjük magunkat valamivel, ami ehető, iható, szívható, függőséget alakítunk ki önmagunk és a között a valami között.
Nem egyszerűen megesszük, megisszuk, elszívjuk, hanem beépítjük egy egymásra épülő rendszerbe. Sok olyan tevékenységet végzünk, amit nem szeretünk, ergo tudat alatt büntetjük magunkat, mert kénytelenek vagyunk megcsinálni, elviselni, stb. De mivel nem szeretjük, valami célt muszáj kitűzni magunk elé, ami elviselhetőbbé teszi a dolgot. Van, akinek az egész életét szinte csak ilyen nemszeretem dolog tölti ki. Vonatkozik ez az emberi kapcsolatokra is. Valamivel örömet kell okozni, amivel pótolni lehet a szeretetet, azt a jó kis komfortérzést, ami vidámmá és elégedetté tesz.
Legalább néha.
Ez a legkönnyebben elérhető módon történik, mert az erőfeszítésekhez már fáradt az ember, a jutalomnak épp az a lényege, hogy könnyen kell jönnie, mert az eléréséhez már küzdöttünk épp eleget.
És innen kezdve az étel olyan örömforrássá válik, amit minden mennyiségben megérdemlünk, mert megdolgoztunk, megküzdöttünk érte és mindennel, ami az utunkba került, hát akkor most jöhetnek a jó dolgok. Innen kezdve minden alkalom az evésre. Ha bűntudata van valakinek emiatt, akkor csak csipeget, mindig csak egy nagyon pici falatot tör le, pici kortyot iszik, de azt szinte folyamatosan. Ezt ő maga nem is veszi észre, mert mindenki a falat/korty mennyiségére koncertrál és nem a folyamatosságra.
Amíg az ételhez való viszonyunkat nem tudjuk rendezni és a helyére tenni, addig hiába minden, mert minden önsanyargató diéta után újra és újra visszajönnek a keservesen leküzdött kilók, sőt még több is, mint előtte.
Ha sikerült ezt a “jutalomjáték” viszonyt kiemelni a függőség kategóriájából, akkor kezdhetünk beszélni a mennyiségekről.
Elhízni bármelyik életkorban lehet.
Negyven éves kor fölött viszont jóval könnyebb, megszabadulni a súlyfeleslegtől pedig jóval nehezebb.
Mindig elmondom, hogy odafigyelni a súlyunkra 2 kg túlsúlynál kell és nem 10-nél, mert két kilót sokkal könnyebben le lehet adni, mint tízet.
Amikor kitaláljuk, hogy szeretnénk kinézni, nem hátrány, ha figyelembe vesszük az alkatunkat. Ez mindenkinek más. Vannak eleve dúsabb idomokkal rendelkező emberek, nekik egyáltalán nem kell vasalódeszkára hasonlítani. A kóros soványság éppolyan szomorú látvány, mint egy súlyfölöslegtől asztmásan lihegő, izzadó ember.
Minden alkatnak van egy optimális súlyhatára.
Ebben jól is néz ki, és jól is érzi magát. Ezt a súlyt kell megcélozni, és nem egy másik emberét.
A negyven éves kor egy súlyhatár is. Ebben az életkorban megváltozik az ember teste. Már nem építkezik, hanem szinten tartja magát. Ehhez logikusan kevesebb élelemre van szükség, mint az előző életszakaszokban. Sokkal kevesebbre. Ha nagyon szigorúan akarok fogalmazni, körülbelül a felét szabad elfogyasztani annak, amit addig evett az ember. Ebben persze lehetnek kivételes napok, de nem szabad belőlük rendszert csinálni. Bőven elég naponta kétszer enni. Higgyétek el ettől még senki sem halt éhen.
Ötven felett pedig annak a felét kell enni, amit negyven évesen. A napi kétszeri étkezés maradhat, csak a mennyiséget kell csökkenteni. Nem viccelek! Ebben az életkorban már sokkal kevesebb energiát tud a szervezet hasznosítani, mint korábban. Innen kezdve ezt a mennyiséget lehet tartani életünk végéig, és mindenki szép karcsú marad.
Kérdés, hogy mit tegyen, aki most keveset eszik, de valamiért rajta maradt korábbról egy súlyfelesleg?
Nos, az evéshez való viszonyt ebben az esetben is meg kell változtatni. Együnk örömmel, kompenzáció nélkül. Ha sok a súlyfelesleg, akkor a köreteket mindenképpen el kell hagyni az étkezésből. Legjobb könnyű leveseket enni, szinte zsiradék nélkül, sovány húsokkal, és sok zöldséggel.
Tésztát lehet enni, de inkább sósan, könnyű feltétekkel. A sütit, nasit, csipegetnivalókat pedig gyümölcsre kell cserélni.
És persze mozgás!
E nélkül semmi nem működik. Napi egy óra séta a minimum. Nem kell a szervezetet megterhelni megerőltető torna vagy jógagyakorlatokkal. Persze aki szereti, tornázzon, amennyit csak jól esik. De nem feltétlenül szükséges a jó kondihoz. A friss levegőn való séta viszont igen. Az felüdülés a testnek, léleknek, szellemnek egyaránt.
Ha pedig kompenzálni akar valaki, akkor azt javaslom, inkább a lelkét és a szellemét kényeztesse valami szépséggel, vidámsággal, valami nagyon pozitív, örömet okozó dologgal. Attól csak jobban fogja magát érezni fizikailag is.
És mindezek ismeretében azért azt se felejtsük el, hogy soha senki sem látott még kövér vadállatot. Elhízni a házi kedvencek szoktak, de ők is azért, mert kompenzálják a valódi szabadságuk hiányát.
Nem hátrány ha ennek az ismeretében átgondoljuk a szabadsághoz és az élethez való viszonyunkat is.
szöveg Pálfalvi Dorottya
kép Edit Álomvilága
emtévé
