Szeretek észak felé menni.
Mintha a természet minden apró rezdülése is megváltozna. Megváltoznak a fák, a bokrok, az erdei rigó füttye a réteket övező rekettyés fölött.
Az ég, kéksége vetekedik a tengerek színével, és az esőre gyülekező komor fellegek, setét estét idéznek fölénk, a derűs délutánokon. Átalakulnak az árnyékok, és az ezüstös túlvilági déli fényeket, felváltják az arany, és az északbarnás bronzos árnyalatai.
Valahogy a zöld is zöldebb, és a mélyutak félhomályában, még az út is puhábban, suttogóbban fut alattam, az örökké avarral fedett ólmos ösvényen.
A gondolatok is megváltoznak bennem.
Elkalandoznak a színek hatására, és az úttal együtt mélyülnek, míg egybeolvadok a körülöttem lélegző tájjal.
A részévé válok. Érzem őt magamban.
Az utak itt olyanok, akár az itt élő Baszkok életre adott válaszai.
Az igen náluk nem jelent mást. Az igen, az igen.
Itt fent, a hegyek között, megállt az idő, és a szavak jelentése megmaradt. Tettetés és csűrés-csavarás nélkül. Határozott és visszavonhatatlan.
Az utakat is ekképpen alakították.
A völgyből, meredeken iramodnak felfelé, a dús, sötétzöld mohával fedett fák között, hogy az embernek a fia elalél, ahogy a hegygerinc felé halad, és szívverése szaporább a nyári záporoknál, mik időről időre dobolnak a kószák fején.
A lefelé vezető ösvények oly meredekek akár a házhoz támasztott létra, és oly intenzitással kanyarognak a völgyek felé, mint a megáradt patak, az őszi esőzések idején.
Elkap és magagával sodor az út, s zörögve zuhogsz lefelé, akár a nagyobb, simára gömbölyített kövek, a megáradt mederben.
Félúton állok, lent és fent között.
A sötéten zöldellő hegyek, ahogy a távolba nézek, úgy halványodnak szürkébe, kékbe, ahogy a fénymásoló színei a festék fogytával.
Szeretem északot.
Nem vallottam be magamnak ezidáig, de mindig ide kívánkoztam.
Ide, a völgyekkel élesen szabdalt hegyek örök ölelésébe.
Ide, ahol – ha nehezen is -, de el kellett fogadnom a végzetemet.
El kellett fogadnom a természet minden szabályát, mely ide vonzott.
Már nem én irányítottam, és már nem is szerettem volna.
Elfogadtam, hogy itt, északon, meg kell adnom magamat a természetnek. Ha van ésszerű választásom, csak az lehet, hogy átengedem magam annak, ami körülvesz.
Átveszem minden rezdülését, betartom íratlan törvényeit és érzéseimet egybeforrasztom vele.
Nem ágálok és nem tiltakozok, csak hagyom magam, hogy hasson rám mindaz, amit a párákkal telt buja erdők, belém lehelnek.
Itt én, már nem én vagyok, hanem egy bonthatatlan egység, aminek egy apró és örömökben gazdag sejtje vagyok. Mert benne és általa létezem.
Beleegyeztem. Hiszen ez itt a dolgom.
Hagyom, hogy vezessen az út.
Nem gondolkodom, hogy hova és merre visz, csak megyek és élek.
Hagyom, hogy az történjen velem és akkor, és úgy, ahogy a természet szeretné és diktálja.
Nem nézem már, hogy milyen hosszú az út, és hogy hegyre fel, vagy le a völgyekbe visz, csak megyek és vagyok.
Nem kérdezem, hogy mikor és hova fogok majd utam során elérni, csak lépkedek, és élvezem azt, ami elém tárul és befogad.
Hiszen tudom, a mindenség rendjében, vezetik a végzetek a beleegyezőt, és vonszolják maguk után azt, aki ellenáll.
szöveg Régeni János
emtévé
