Kártyavár

Vannak olyan emberek, akik tudatosan és szánt szándékkal megbántanak.

Becsapnak, elárulnak, megszégyenítenek, megaláznak, cserbenhagynak, kisemmiznek, félredobnak. Ígérnek, majd nem maradnak hűségben ígéretükkel. Eljátsszák, hogy számíthatsz rájuk, ott lesznek melletted, ha szükséged volna rájuk, majd hátat fordítanak neked éppen akkor, amikor a legjobban segítségre szorulnál. Úgy tesznek, mintha az életed része lenne létezésük, mintha terveznének veled, majd következetesen az ellenkezőjét teszik mindannak, amit mondanak. Azt ígérik, nem állnak ki a hátad mögül, ha esni készülsz.
Határozottan biztosítanak arról, hogy vállalnak téged, a nehézségeidet, a körülményeidet, Mindent, ami veled jár. Így hosszú idő után odaengedsz valakit, és mikor először hátradőlsz, hogy az életben esélyt adjál magadnak, megtapasztald a bizalmat, kiáll a hátad mögül. És esel. Nem is kicsit. Teljes erővel hátrazuhansz. Ki sem támasztod a kezed, mert tényleg elhitted, hogy ott lesz. Hogy elkap, vagy legalább tompítani fog, mielőtt csukott szemmel, kitárt karokkal, megnyílt szívvel szabadesésben megérkeznél a földre. De te becsapódsz. Kíméletlenül.

Vannak ilyen emberek.

Ők nem szeretnek téged. Ha túlélted, és még életben vagy és nem szakadt meg a szíved, állj föl, és menj el onnan. (Ha egyáltalán a közeledben maradtak és nem menekültek el a szemed elől szégyenükben.) Amilyen gyorsan csak tudsz, gondolkodás nélkül. Nem számít, ha nincs hova menned, majd útközben kitalálod. Az ilyen emberekkel a közösség, a társulás, az együttműködés hazugság. Nem valódi a kapcsolat, nincs igazi szeretet. Félelem van. Képmutatás van. Önzés van. Állandó bizonytalanság van. Kétely van.
Feltétel nélküli szeretet esetében nem fordulhat elő egyik sem. Aki úgy szeret téged, ahogy vagy, mindig van és lesz neked, addig amíg életben van. A kérdés, sőt még a gondolat sem merülhet fel, hogy számíthatsz-e rá. Igen. Mindig! Minden körülmények között! Jóban rosszban, betegségben egészségben, sikerben és bajban egyaránt. Ha ezt nem érzed zsigeri szinten, akkor semmit nem ér a kapcsolatod ezekkel az emberekkel. Menj el onnan. Nagyon gyorsan.

Vannak ilyen emberek. A legmegrázóbb viszont nem ez… Hanem, hogy Te milyen ember vagy?

Te ott vagy, amikor dőlnek körülötted az emberek? Odaállsz mögéjük és ott is maradsz? Megadod nekik a teljes, féltel nélküli bizalmat? Mindig, minden körülmények között számíthatnak Rád az “embereid”? A családod, a barátaid, a házastársad, a gyerekeid? Ha nem, akkor érdemes elgondolkodni, miért is várod el a többiektől? Ja, mert ha ő nem, akkor én sem. Mint az oviban. Lehet ujjal mutogatni, hogy ki kezdje. Ki a bátrabb, ki képes előbb felismerni, hogy baj van, nem úgy működik a kapcsolat, ahogy szívetek szerint léteznétek benne. Te sem úgy működsz. Egyikünk sem.

Ahogy telik-múlik az idő, mélyül a szakadék, egyre tompább az élet, halkul a világ, és végül elmúlnak a zajok. Várakozás van. Csend van. Fülsüketítően síri csend. Mindenki kuporodik a bunkerban. Senki nem lép sehova. Hiszen bár háború nincs, kint vagyunk a csatatéren. Élet-halál harc van, és a szabad, boldog élet a tét. De mi tartjuk fent és pusztulunk bele együtt a maximum 80%-os kapcsolatainkba. Amikben benne vagyunk, de mégsem. Tényleg nagy a baj.
Vannak ilyen emberek. Én is az az ember vagyok. Ilyen. Mint ők.
Sérült, sebzett, csalódott, fáradt. Ugyanúgy és ugyanannyira, mint Te.

Ez csak együtt megy. Ha az összes résztvevő közösen hoz döntést, megérett a radikális változás.

Megfogják egymás kezét. Húznak egy vonalat, és szabad akaratuból együtt lépnek a félelem ellenére, kezdenek el tenni az igazi szeretet alapú kapcsolatért.

Vagy így, vagy sehogy. Másnak ugyanis nincs értelme.

Szenvedhetünk tovább a bunkiban, vagy meglengethetjük a fehér zászlót, kimehetünk és lesz, ami lesz, ugrunk. Együtt.
Tálald meg azt az embert, azt a közösséget, ahol szintén ez a szándék. Fogd meg a gyereked, a párod, a barátod kezét. Az ő hátuk mögül is kiálltak már, azért félnek hátradőlni. Kezdd el Te. Ez viszont csak azoknak megy, azokkal az “ilyen” emberekkel, akik már egyedül is megugrották önmagukat, akik eljutottak a szenvedésen és fájdalmon keresztül a valódi és nem képmutató felismerésig, elég volt. Ismerd fel őket és fogd meg a kezüket. Akikkel pedig nem érzed az összetartozást, engedd el, hogy megtalálhasd azokat, akikkel megy.