Hányadik ilyen kérdést is tesszük fel,
firtatjuk, boncoljuk, elemezzük szakadásig?
A kérdés is rossz egyébként, inkább úgy kellene hangozzon, hogy mi a baj az emberekkel?
Még pontosabban meg úgy, hogy mi a baj
veled,
velem,
velünk?
Meg hogy tényleg baj van-e?
Nincs baj
A baj sokszor pont abból ered, hogy elhisszük, nem vagyunk rendben, csak mert nem „normális”, ahogy érzünk, amilyenek vagyunk, ahogy dolgokra reagálunk, ahogy és amilyen kapcsolatunk van épp, ha nincs, akkor meg pláne. Mert ha arra se vagy képes, hogy társat szerezz magadnak, ha nem mond Rád legalább egy valaki igent, akkor Te egy NEM vagy. Egy nem elég jó, egy nem elég kompromisszum kész, egy nem elég. Aztán ott a társadalmi nyomás, biológiai óra, meg az ebben a korban már illene…
Jaj, de sok mindent illene, attól még nem biztos, hogy egyrészt azt Te akarod, másrészt kész vagy rá, harmadrészt találtál olyat, akivel Neked megy, negyedrészt…
Hú, sok ezer oka van annak, hogy bedöglenek kapcsolatok, egyedül vannak emberek és azt kérdezzük „mi a baj” velük.
Baj nincs
Nincsenek bajos férfiak, nők, emberek, csak emberek vannak. A fejlődésük különböző szakaszain, sokféle érzéssel, mintával, felvett és berögzült szereppel, látásmóddal, önismerettel, különböző igényekkel és vágyakkal. És millió egy közülük, aki nem tudja, mit akar, vagy csak azt hiszi, hogy tudja, mutat, csinál valamit, de közben belül homlokegyenest mást érez. És olyan is akad, aki jelenleg nem érez semmit. Pont olyan üres, mint egy whiskysüveg a Guns’n Roses öltözőben. Mert megcsömörlött, mert megbántották, mert sérült, mert sok rossz történt zsinórban, elfáradt, kiégett és az egyetlen, amire jelen pillanatában vágyik, hogy három és fél órán keresztül csorgathassa a nyálát egy padon úgy, hogy a külvilág most messzire kerüli, nemhogy még helyt álljon egy párkapcsolatban. És most párkapcsolatról beszélek, mert létezik egymás mellett élés is, csak az ugye normálisabb társas lénynek nem működő opció. Egyszerűen sokan nincsenek párkapcsolat kész állapotban. Ezzel nincs baj, erre okok van. Jöjjön akkor néhány
A párkapcsolat nem saját, belső igény
Sok a szerep és magatartásminta, amit magunkra húzunk, és millió olyan vágyunk van, ami nem is a miénk, nem belülről jön, inkább nyomasztó társadalmi elvárás. Olyanok, mint a meg kellene lennie már a gyereknek, meg ilyen idős korunkra az összes barátunk megállapodott már, bezzeg mi selejtek… Ugye, megint ez a baj. És hogy ne legyen baj, beleugrunk abba, ami jön, mert végre jött és hú de szupcsi az egyforma pulcsi, meg karácsonyra is jó lenne valakinek zoknit venni, meg forró csokit szürcsölni vele, a reklámban is milyen cuki ez már. De biztos, hogy magad miatt akarod? Szeretnél Te párkapcsolatban létezni, tudsz és akarsz is most együttműködni, együtt élni, közösen problémát megoldani, élettéren osztozni, közösen gondolkodni, akár gyereket is vállalni egy másik emberrel? Olyan vágyak ezek, amik nem biztos, hogy tényleges belső igények és ilyenformán önbecsapás az összes, ami szerencsétlen esetben a második gyerek után ki is derül. De önmagunkat sokszor csapjuk be sokféle formában.
Az eszményi én, aki nem is én vagyok
Kevés olyan embert ismerek, aki ne égette volna meg magát párkapcsolatban. Szakítás után ott marad azzal, hogy NEM lett belőle, meg PONT. És listát készít, hogy mit csinált „rosszul”. Az ember, ha mer önmaga lenni, nyilván hibázik is, mert ugye tökéletes nincs. Néha trehány, feledékeny, önző, kevésbé ápolt, sokat beszél, ritkán főz, elkenődik rajta a nyomorult smink, elfárad, érzékeny, dühkitör, sír, kiabál… széles a skála. Egy kapcsolat megszakadásából lehet tanulni. Ezeket és ezeket a dolgokat „kell” másképp csinálni, ha működőt akarunk. Aztán sokan esnek át a ló túloldalára és lesznek tunyákból sportemberek, trehányokból mintaháziasszonyok, tréningruhásokból vasalt ingesek, mert a jobbra majd nem kapnak NEM-et. És jön egy kép, maszk, hamis, feltuningolt, megváltoztatott verzió, ami egészen odáig tud fajulni, hogy már csak nyomokban tartalmazza az eredeti egyént. Nem kell ehhez feltétlenül párkapcsolati kudarc sem.
Milyen legyél, hogy Te légy az álomnő?
10 tulajdonság, amitől a pasik a tenyeredből esznek
A nők az ilyen pasikat szeretik a legjobban
Az ilyen típusú sztereotip fantazmagóriák, amik újságban, cikkekben, neten, TV-n is ömlenek ránk, pont eléggé megnehezítik a helyzetet. A másik fél egy olyan képet kap, ami nem valós és nem állandó, nem is fenntartható hosszú távon, hisz nem eredeti, megjátszani pedig nem lehet hosszútávon. Ez a viselő számára is frusztráló, hisz ha szeretik, nem önmagáért szeretik, önmagát viszont már saját maga se szereti, mert arra meg NEM-et mondtak, ennél fogva ugye selejt. Bele lehet ebbe bonyolódni, meg fulladni rendesen, megfelelési kényszeresek kimondottan képesek „átalakulni” egy kapcsolat és egy partner kedvéért, sőt, ezek a szerepek úgy rá tudnak forrni az emberre, hogy a végén már a viselő se tudja eldönteni, ki is valójában. Eszményképet persze nem csak mutatni lehet, előfordul, hogy nem is akarjuk, de azzá válunk, vagy azzá tesszük a másikat, mert olyan dolgokat akarunk belelátni, olyan tulajdonságokkal is felruházzuk, amik valójában nincsenek is benne, nem rendelkezik velük. Ennek a képnek nyilván képtelenség megfelelni, hisz nem valódi, így megint jön a kudarc és a csalódás.
Kit is szeressenek?
Az önismeret hiánya is sok kapcsolatot tesz tönkre. Ha nem tudom, hogy én ki vagyok, milyen elveket vallok, milyen értékeim vannak és mi/ki az, amivel és akivel együtt tudok élni és működni, akkor vagy marha nagy szerencsém lesz és olyan párt találok, aki véletlenül megfelel, vagy belehúzok olyanba, akivel garantált a kudarc. Ez biztos ridegen hangzik, hisz a szerelem nem ép ész és racionális döntések sorozata, de logikus, hogy ha én érzékeny, intellektuális beállítottságú ember vagyok, akinek a szeretet ölelésekből, egymásra figyelésből, nagy beszélgetésekből áll, és nem élhetek mondjuk olvasás nélkül, akkor ne válasszak olyan párt, aki életében maximum képregényt olvasott és a romantikáról alkotott fogalmai kimerülnek a cicibámulásban. Azaz ne válasszak olyat, akinek az igényei köszönőviszonyban sincsenek az enyémmel. Lehet persze ebből néhány kellemesen eltöltött nap, még akár hónap is, de nagyon kevés lesz ez tartós kapcsolathoz, mert alapvető igények nem elégülnek ki, ami után sóvárogni fog a lélek. És tényleg nem azzal van a baj, aki kevésbé érzelmes, vagy kevésbé határozza meg a lényét a gondolkodás, mert ugye megbeszéltük, hogy nincs senkivel baj, mindenki olyan, amilyen, még jól is van úgy, ahogy van, nem egyforma rugó mozgat minket, de ha a rugó kicsit se hasonló alapvető dolgokban, az borítékolja a szenvedést és a kapcsolat már azelőtt halálra van ítélve, hogy elkezdődött volna, hisz az egyik fél sóvárog, ki van éhezve valamire, amit esélye sincs megkapni. Igen, tudom, ellenpélda biztos van. Százból egy.
Önámítás, reménykedés, önigazolás
A százból egy kivétel hatására elhisszük, hogy a miénk lesz majd a második. Megtörténhet. Vagy nem. Abbahagyja az ivást, a félrelépéseket, megváltozik, kedvesebb lesz, jobban figyel és a többi… Megtörténhet, persze, ha valakinek van olyan fontos a társa és a belső világába is belefér a változás, mert ő maga is változtatni akar. Akkor megtörténhet, de ez nem mindig jön be, különösen akkor, ha hosszú ideje kialakult magatartásokról, berögzült szokásokról van szó és itt nem is elsősorban a káros szenvedélyekre gondolok, a sorban bőven benne van a figyelmetlenség, a kölcsönösség hiánya, az érdektelenség, az egoizmus és sok más „nemszeretem” tulajdonság, amikkel együtt eddig is remekül elműködött a „bajos” fél. Talán inkább nőkre jellemző, hogy meg akarják mutatni, hogy majd ők lesznek azok, akik megváltoztatják a férfit és amikor már biztos a kudarc, akkor se ismerik el, hogy nem sikerült, mert az még nagyobb kudarc lenne, úgyhogy viszonylag hosszan tudunk küzdeni a semmiért. Ez a Hollywoodi álomvilág hatása, sok az ilyen sztori. A seggfejként viselkedő, marcona, érzéketlen alakról kiderül, hogy belül mélyen érző, érzékeny kisfiú, akit nagyon megsebeztek, vagy valami trauma hatására ilyen, de jön a hősnő és hopp, lényének varázsával előcsalja a széplelket a pasasból, aztán boldogan élnek, míg meg nem halnak, zsebkendős papír szakad, könnyek csorognak. De ugye ettől film a film. A valóságban a seggfejként viselkedő marcona, érzéketlen alakról kiderül, hogy nem több, mint egy seggfejként viselkedő marcona, érzéketlen alak és bár a vége ugyanaz, (zsebkendős papír szakad, könnyek folynak), sajnos ezek nem a boldogságtól vannak.
Félelem az elköteleződéstől, a véglegességtől
és a felelősségvállalástól
Egy társkapcsolat, ha valaki tényleg komolyan veszi, elköteleződést jelent. Egy embert választottam a sok közül, nem válogatok tovább, nem érdekel, hogy van jobb, okosabb, szebb, vékonyabb, izmosabb, mellette horgonyoztam le, vele töltöm az időm, vele tervezek jövőt, családot és kész. Az élénk vadászösztönnel bíró embereket már ez a puszta tény is félelemmel töltheti el, pláne, ha nem biztosak a választásukban, vagy a választás időközben megváltozik. Itt is nagy jelentősége van annak, hogy valós személyt ismerek-e meg, vagy szerepet játszót, álarcot hordót. Aztán a párkapcsolat komolyodásával nyilván nő a felelősség is, összeköltözés, függetlenedés, gyermekvállalás, lakás, házvásárlás, hitelfelvétel. A felnőtté válás lépcsőfokai, amik bőven lehetnek félelmetesek, ha valaki nem áll még készen ezekre. És van ilyen.
Nem tudunk jól szeretni
Mert szerethetem én az összes szeretetemmel, lóghatok a nyakán, meg akarhatom vele beszélni minden rezdülésemet, ha ő csak arra vágyik, hogy csendben tévézzünk és lehetőleg csak a legfontosabbakról beszéljünk. Ekkor sok lesz a szeretetem és terhes. Ennek a fordítottja is igaz, hiába szeretem, ha ahogy kimutatom, az kevés, mert több odafigyelésre, több beszélgetésre, több akármire lenne szükség. Ilyenkor a szeretetem kevés. Nem nagyon kell szeretni, hanem jól. Úgy, hogy a másiknak is jó legyen. A szeretet nem öncélú, akkor jó, ha a másik is érzi, de ha nem olyan formában jelenik meg, ami a társ számára el- és befogadható, akkor nem fogja érezni a jelenlétét. Ez tanulás, odafigyelés, a másikra figyelés és meló.
Melószagú
És ezzel nem azt akarom mondani, hogy a párkapcsolat folyamatos munka, és megterhelő minden nap, csupán azt, hogy a működtetéshez energiabefektetés kell. Néha sok, néha nem annyira és nem is egyformán pakol bele mindkét fél, de jó az, ha felváltva, mindketten pakolnak bele odafigyelve a másikra. A szerelem sem egyforma hőfokú két embernél, vagy nem állandóan az. Egyikük általában jobban szeret és többet tesz bele a kapcsolatba. De akkor egészséges, ha ez váltakozik, kiegyenlítődik, mindketten dolgoznak rajta, közel egyformán tesznek be és vesznek ki. A türelem és az elfogadás is elengedhetetlen, mert nem csak jó napok vannak. Vannak nagyon ramaty napok, nehéz és válságos időszakok, betegségek is, amikor igenis kell a támasz. Sokan nem tudnak támogatni, nemtől függetlenül mondom. Megijednek az érzelmektől, a „problémássá vált” társtól és vagy menekülnek, vagy ott vannak ugyan, de a papírtörlő is nagyobb segítség. A segítség alatt ilyenkor nem a szemét kivitelére gondolok, sokszor előfordul, hogy ettől jóval többre és másra van szükség. Megdöbbentő, hogy hányan gondolják a házasságot, az együttélést és a társukat egy funkcionáló valaminek. Az a funkciója, hogy gyereket nevel, főz, takarítja a lakást, dolgozni jár, bevásárol, pénzt keres, elvisz utazni, felezhetőek vele a költségek stb. Viszonylag rég bebizonyították, hogy az ember nem csak test, hanem szellem is, meg ugye lelke is van, nem merül ki a „funkcionálásban”. Ettől függetlenül még engem is meglep, hogy vannak kapcsolatok, amik bőven elműködnek így is, és félreértés ne essék, ezzel sincs semmi baj, amennyiben ez az igényszint közös és mindkét félnek megfelel. Jó ezeket előre tisztán látni és tisztázni, még mielőtt csalódás lenne belőle, mert ha valaki ennél többet szeretne, az olyan társat válasszon, akivel és akiért hajlandó energiát tenni a dologba.
A minta
És igen, a jó öreg minta, mert ha „baj” van, az többségében a gyerekkorban keresendő. Nagyon nem mindegy, ki milyen közegből, családból érkezik, milyen mintát látott. Ha gyerekként olyan közeg vesz körül, ahol a szülők szeretik egymást, egymás felé fordulnak, megbeszélnek dolgokat, összedolgoznak és tényleg társak, nagy eséllyel fogsz hasonló kapcsolatra törekedni felnőttként. Nem néztem utána statisztikáknak, pedig brit tudósok már biztosan készítettek erről statisztikát, de feltételezem, hogy mondjuk elvált szülők gyermeke nagyobb valószínűséggel könnyebben lép ki a házasságából, hisz ez neki „természetesebb” és elfogadhatóbb cselekedet, mint annak, akinek a szülei együtt éltek, ahogy az is természetes, hogy azoknál, akiknél nem volt szeretetteljes családi légkör, kevesebb igényt mutatnak a valódi szereteten alapuló társkapcsolatokra, mert nem igazán tudják kezelni, hisz nem tanulták meg. Sok gyerekkori sebet hurcolunk, ezzel sok gátat szabunk magunknak, amik elsősorban a párkapcsolatainkban jelentkeznek. Ezek sem bajok, csak okok, amikről érdemes tudni és változtatni is rajtuk, amennyiben megy és amennyiben akarjuk is a változást.
Megannyi oka van annak, hogy „baj” lehet emberekkel.
De sokszor tényleg csak annyi, hogy rosszul választunk, mert magunknak se nagyon tudjuk megfogalmazni, hogy mit, kit is keresünk. Érdemes ezt nyugodtan végiggondolni, esetleg, bár tudom, hogy bután hangzik, de listát is írni arról, hogy mi az, ami számunkra fontos, milyen lenne az a nő/férfi, akivel működne a párkapcsolat. Nem arra gondolok, hogy hány centi magas, vagy milyen színű szemekkel fog a miénkbe nézni, inkább olyasmire, hogy figyeljen oda rám, mutasson törődést, legyen érzékeny, tudjunk beszélgetni, érdekelje, hogy mi van velem, mi zajlik épp bennem. És ha már listázunk, írjuk oda azt is, mi az, amit mi adni tudunk egy párkapcsolatban. A végén érdemes összehasonlítani a két listát, van, hogy megmosolyogtató eredmények születnek.
A szerelem azonban nagy játékos.
Észre se vesszük, és jön, ránk ugrik egy bokor mögül, nem érdekli, hogy mire vagyunk készen, vagy mire nem, hogy tudjuk-e, hogy mit akarunk, vagy csak tapogatózunk a sötétben, de ilyenkor nem is mérlegelünk, csak fülig benne vagyunk valamiben, aminek a végkimenetele kérdéses, de mindenképp megéri, még ha „bajos” is az a másik.
emtévé
