Először akkor pillantottam meg ezeket a lényeket, amikor egy hete borostyánért indultam az erdőbe.
Amint a nap nyugodni tért, lámpát ragadtam és bevettem magam a kopaszodó fák sötét ligetébe. A fényben pedig száz meg száz táncoló folt libbent fel lustán az avarból és a bokrok közül.
Szemkápráztató a téliaraszolók röpte, mint a porhüvelyüket hátrahagyó lelkek, úgy emelkednek lassan és kecsesen a lombkorona felé…
Ma misztikus köd ereszkedett a város ezen szegletére. Úgy döntöttem hát, útnak indulok a csendes szitálásban, hogy újra felkeressem az elhanyagolt, szeméthalmokkal csúfított erdőt, amely lepusztult külseje ellenére számtalan csodát rejt, ezeknek pedig a hosszú évek alatt csupán töredékét fedeztem fel.
Nem mentem hiába.
Sokáig nem mozdult semmi, csupán egy kóbor szajkó kutatott harapnivaló után a nyirkos ágak ágak között. A homály egyre sűrűbbé vált, a mindent beborító borostyán megfeketedett, a köd pedig szüntelen szitált.
Ahogy lámpám fénye a bokrokat pásztázta, hirtelen felröppent az első… Körbenéztem: varázsütésre megelevenedett az erdő. Mintha csak egy fülledt nyári éjszakába csöppentem volna, amikor éjjeli lepkék seregei indulnak útnak, s esnek csapdába az utcai lámpák fényárában. A novemberi tánc azonban más volt. Lassú és megfontolt. Mintha apró erdei lények eresztettek volna fel száz meg száz hófehér lampiont, azok pedig imbolyogva emelkedtek egyre magasabbra és magasabbra, míg el nem tűntek az óriás nyárfák sötét ágai között. Én pedig szájtátva vetettem magam közéjük, úgy kergettem őket, akár egy gyermek, derékig a csalánban, nyakig felázva és sárosan. A lelkesedés fűtött, csak az ujjaim dolgoztak egyre lassabban és bizonytalanabbul.
Majd egy órán át botorkáltam utánuk a sötétben, de képtelen voltam egy képben visszaadni az élményt. Ám nem adom fel, éjről éjre visszatérek majd!
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
