Többnyire elszántan szembemegyek.
Kb mindennel. Elvárásokkal, előítéletekkel (jó a szőr az más, az privát hülyeség), ésszerűséggel, és szembe a félelemmel, fájdalommal, mert hiszek benne, hogy látom azt, amit más nem.
Hobbi, perverzió vagy lustaság is lehet, mert ez a legkézenfekvőbb módja, hogy más legyek. Pontosabban, másnak érezhessem magam. Nagy különbség.
Hiúság.
Aztán amikor nyílok, mert ezekben a helyzetekben nincs oltalom, nincs gyógyszer, hiszen nem véletlenül kerüli el mindenki, de akad benne megszégyenülés, visszautasítás, kurva sok bizonytalanság, és a környezet fejcsóválása, akkor hallgatom, hogy te már megint hogy kerültél ebbe, meg – maga nem bírja a kudarcot, meg – tudtad előre, minek csinálod?
Mindenki tudta…
Csak én hittem azt, hogy az a valami aminek a csillanását csak én látom, az valóban értékes. Meg azt is, hogy csak én látom, ezért az enyém. Mint amikor találsz egy apró tengerparti öblöt. Először csak sétálgatsz, aztán fürdeni akarsz, aztán annyira érzed, hogy ez most csak a tiéd, hogy levetkőzöl, hogy meztelenül ússz. Majd megjelennek a sziklafalon a helyi suhancok és elillan a varázs, hogy titkos öböl meg rejtett kincs. Ők ismerik a járást, nekik nem kellett halálmegvető bátorsággal leereszkedni a meredek sziklákon. Nekik csak a part, ahol fürödni szoktak.
Minden nap.
Futva kapkodod a ruháidat, de közben tudod, hogy végignézték, ahogy meztelenül kijössz a vízből.
Nem szabad arra gondolnod, hogy ők mit gondoltak közben.
Sosem szabad arra gondolni, hogy más mit gondol.
Az az ő dolga.
Neked lesz egy emléked, egy élményed valamiről, amit ők sosem élhetnek meg. Mert ők mindennap lesétálnak a partra.
Unják is, csak nekik nincs más. És valójában, te voltál benne az egyetlen érdekes dolog.
Indulóban még felkapsz egy kavicsot. Neked csillant ki a többi közül.
Na az, az biztosan a tiéd.
És benne van az a vékony kis csillogó ér.
Ugye látszik?
Talán arany…
